Mi az, ami előtt állunk? Kekszes karácsonyi dobozok, teadobozok, kis Glóbusz konzerv, meg amit még ebben a műfajban találni, tornyos építményekké varázsolva alkotják a zenekart, ahol a napelem a karmester, és a különböző helyen rafinált módon elhelyezett húrok biztosítják a melódia képzését. A szimfonikus zenekar irányítója maga a közönség, mivel lehetőség nyílik a fényforrások szabályozására. Ahány hasonló szobor fölött kapcsolnánk be a fényforrást, annyi kis kamarazenekart szólaltatnánk meg. A kiállított fémdobozokban elhelyezett gitárhúrokat napenergia segítségével szólaltatja meg Bori Bálint. A felkattintott lámpafény vagy a természetes napfény hatására berezonálnak a húrok, és a dobozok falai visszaverik a melódiát. A napfény, a fény használata mint meghajtó alkotóelem az egyik legszebb komponense ennek a hagyományokra épülő alkotássorozatnak. Az archaikus világ napfénnyel manipuláló műalkotásai juthatnak róluk eszünkbe Mexikótól Egyiptomig. Bori kizárólag talált tárgyakból felépülő dadaista „ready-made" hangtárgyat hozott létre, amely egy elveszett világ összetett tárgyi emlékeként rezonál - egy olyan világ emlékeként, amely azelőtt létezett, hogy minden összeomlott volna körülöttünk. A hiperkapcsolatok digitális kora előtti és utáni világ emlékeként. A munka a múlt, a jövő és a jelen hipotetikus, szimmetrikus karakterjegyeire reflektál. A Félidő, az esélyek kiegyenlítésére szolgáló térfélcsere, amikor senki nem ér hozzá a labdához, a múlt és a jövő közé ékelődő pillanat, az itt és most, a középmetszet.
Bori Bálint 1985 óta Berlinben él. Kinetikus objekteket és rajzokat készít, illetve saját maga készítette hangszereken játszik. A random és ismétlődő jelenségek akusztikai és vizuális megnyilvánulása közti viszony, a művészet és az egyes tudományterületek közti határmezsgyék, illetve az előadóművészet, az irodalom és a vizuális művészet interakciója érdekli. Az Erdély Miklós által fémjelzett INDIGO csoport tagja volt a 70-es 80-as években. A csoport hosszú neve Interdiszciplináris Gondolkodás, ami arra utal, hogy a művészet funkcióival és lehetőségeivel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták őket, illetve hogy ezeket elkülöníthetetlennek tekintették a társadalmi szféra és élet területein való kreatív gondolkodástól. Hanginstallációi a létezés érzékenységére való nyitottság kiterjesztései, amint azt az INDIGO ars poeticája is diktálja. Kabóca névre keresztelt objektjei rezgéseket érzékelő és átalakító randomgenerátorok. Ezek az önmagukért való kis gépezetek a molekuláris rezgéseket akusztikai jelekké, a fényenergiát pedig mozgási energiává alakítják. Hétköznapi tárgyakból és hulladékokból állnak, melyek felidézik a múltat és a jövőt. Legutolsó nagyobb egyéni kiállítása Berlinben volt 2013-ban.