Nádler István: Erőszak (1968)

A magyar neoavantgárd művészetre jellemző, egymással ellentétes szemléletmódok és technikák Nádler életművében összefüggő egészet alkotnak, egymást támogatják, méghozzá az alkotót mindvégig foglalkoztató szín, pontosabban a szín érzelmi hatásának vizsgálatán keresztül. Az irányzatra jellemző módon a képek hangsúlyozottan síkban maradnak: a képfelületek homogén, minden egyéni festésmódra utaló jegyet nélkülöző színmezőkből állnak, a színkontrasztokra és a színek mozgására koncentráló szemléletet követve. Nádler esetében mindez kiegészül azzal, hogy az említett dinamikus, diszharmonikus kompozíciók – az életműben vissza-visszatérő táj téma és a hatvanas évek végén meghatározó „szirommotívum” mellett – mind népművészeti és archeológiai leletek részleteinek feldolgozásaként tűnnek fel, Keserü Ilona korai munkáival rokoníthatóan. Az Iparterv-kiállítások, de mindenekelőtt a Jovánovics Györggyel közös tárlat (1970) erről tanúskodik. A Ludwig-gyűjteményben 1997 óta őrzött Erőszak ebben a periódusban készült, a Nádlert mélyen foglalkoztató, árnyalatgazdag sárga-vörös-kék kombinációk jegyében, amelyek gyakran egészülnek ki a feketével. A festmény a néző szemében alapra és a színmotívumok energikus, dinamikus mozgására oszlik. A mű 1986-ban szerepelt a 42. Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonja kiállításán.