Ono Yoko: Játssz bizalommal! (1986-87)

A japán származású művésznő fiatal korában zongorázni és énekelni tanult, majd az egyetemen filozófia szakra járt. Az előkelő családokban alapvető elvárás volt a festészet, költészet és a kalligráfia magas szintű művelése, valószínűleg ez segítette Onót abban, hogy művészi tevékenységét több műfajban is gyakorolja.

Yoko Ono az ötvenes évek második felében bekapcsolódott a New York-i művészeti életbe, megismerkedett John Cage-dzsel és George Maciunasszal. Amerikában ekkor indult el a későbbieket meghatározó irányzat, a Fluxus és annak különböző műfajai, mint például a happening és az assemblage. E neodadaistának nevezhető tendencia elterjedését a kialakult szellemi környezet tette lehetővé. A második világháború utáni értelmiségi a modernizmusból, a racionalizmusból kiábrándulva az egzisztencializmus, a keleti filozófiák, elsősorban a zen buddhizmus felé fordult.

Ono aktív tagja lett a korai Fluxus-körnek, egyik korai performanszához (Lighting Piece, 1955 és 1961, 1962) kapcsolódó utasítás jól jellemezi ezt a korszakát: „Gyújts meg egy gyufát, és figyeld, ahogy végigég.” Ebben a műben kiemel egy teljesen hétköznapi tevékenységet, összeütközésbe hozza nézőt az aktussal, hogy annak minden mozzanatát tudatosítsa. A hétköznap új dimenzióba emelése és a tudatosság fejlesztése fontos zen gondolat. Más performanszaiban a közönség is szerepet kap: egy háborúellenes akciója során (Cut Piece, 1966) levágják róla a ruhadarabjait, hogy azokat aztán elküldjék valakinek, akit szeretnek; vagy szögeket verhetnek a művész által előkészített képre (Painting to Hammer a Nail, 1961). A festészet és a performanszok mellett kísérleti filmeket is készített. A tradicionális, tárgyiasult művészet visszautasításával minden művét egy gondolat, eszme köré csoportosítja. Olyan munkákat hoz létre, amelyek a néző, a közreműködő figyelmét a mű által közvetített gondolatra összpontosítják.

A Fluxus mellett a konceptualista gondolkodás is jellemző Onóra. A Játssz bizalommal című installációja egy tipikus konceptuális mű. Az eredeti, 1966-os mű Fehér sakk-készlet néven volt látható Londonban, de 1991-ben, majd 1997-ben egy New York-i galéria az egész kiállítótermét sablonra készített sakkasztalokkal, székekkel rendezte be, ahol Ono is részt vett a játszmákban. A különleges készlet kizárólag fehér bábukból és fehér mezőkből áll. Így a művész megszüntette a játék lényegét, a versenyhelyzetet és a szembenállást. Mivel nincs ellenfél, a küzdelem értelmét veszti. A figurák formái ugyan megmaradtak, és a tábla is mezőkre van osztva, néhány lépés után a játék követhetetlenné válik, a bábuk összekeverednek. Miközben a résztvevők elvesznek a játszmában, ellentétes álláspontok helyett egy új, empatikusabb helyzetbe kerülnek. Ráébrednek arra, hogy a kitűzött cél értelmetlen, a szembenállás teljesen megszűnik, megjelenik a béke állapota. A művész szándéka szerint a játék folytatódhat, ha a játékosok új szabályokat tudnak létrehozni. A mű felfogható Ono egyik háborúellenes tevékenységeként is: valóban nem a játék a cél, hanem hogy a világot megváltoztatni akaró gondolat eljusson a közönséghez. A világpolitikai aktualitás mellett e műben is jelentkezik Ono másik, következetesen ismételt törekvése, hogy a résztvevők és a nézők tudatosítsák helyzetüket.