Arnulf Rainer a hatvanas években kezdett emberi arcokat rajzolni, eleinte valódi, majd szürreálisan grimaszoló, fiktív portrékat. Miután a groteszk arckifejezésekben egyre többször fedezte fel saját vonásait, az évtized végétől önnön tükörképén kezdett gyakorolni. Önarcképeket, később fotóautomaták segítségével megörökített grimaszsorozatokat készített, melyekre aztán ráfestett, így ezeken a kompozíciókon végül az arc eredeti vonásait már csak sejteni lehetett. A Halotti maszkok sorozat darabjainak alapját Ernst Benkard Das Ewige Antlitz (Örök képmás) című, 1926-ban megjelent könyvének fotografikus illusztrációi szolgáltatták, amelyeken neves történelmi személyiségek (pl. Josef Haydn, Pascal, Oliver Cromwell vagy Isaac Newton) jelennek meg. A halotti maszk még határozottan emberi, művészeti alkotás, amely „az emberi expresszivitás utolsó dokumentuma, művészi attitűd, ami az élet utolsó, még kifejezésre törekvő erőfeszítéséből ered, önábrázolás abban a pillanatban, amikor átlépünk az arctalan szférába”. A halotti maszk a folyton változó élet és a halott matéria bomlását elválasztó pillanat kiterjesztése az örökkévalóság felé, a múló időt megakasztó változatlanság időtlensége. Rainer a ráfestés technikájával roncsolja az eredeti művet; mozgást, változatosságot visz a mozdulatlanságba meredt vonásokba. A halotti maszk mint memento mori, azaz a földi létben eltöltött idő gyors múlására való fájdalmas emlékeztető a vallásos és művészi tradíció kísérlete a feldolgozhatatlan, félelmetes titok szalonképessé tételére. A baljós, vastag festékréteg visszahozza a rettenet érzését ebbe az esztétizáló műfajba, a halál valódi arcával való szembenézésre kényszerítve a nézőt.
Petró Zsuzska
Kapcsolódó tartalmak
1–2–3: Fókuszban a gyűjtemény – 3. emelet 2007. november 16. – 2010. május 2.
A Ludwig Múzeum 1991-es és a Kortárs Művészeti Múzeum 1996-os nyitókiállítása óta első alkalommal kerül a múzeum gyűjteménye a figyelem fókuszába.
