A depresszió mint jellegzetes pszichés állapot vizsgálatakor kórokok szerint megkülönböztetünk endogén és exogén (reaktív) depressziót. Sajátosan értelmezi az endogén depresszió jelenségét Wolf Vostell a 60-as években, minthogy az döntően biológiai, neurokémiai folyamatok által meghatározott, a környezeti hatásoktól nagyobbrészt független mentális rendellenesség. Az orvosi kifejezés használatával Vostell pszichológiai felismerésekre utalt, és ezeket a társadalom egészére vonatkozó törekvésként fogalmazta meg. Az endogén itt elsősorban azt jelenti, hogy a látható megnyilvánulásokhoz képest rejtett, belső történés, amellyel a beteg (ill. a társadalom) nem foglalkozik, számára rejtett, láthatatlan. Az Endogén depresszió címet viselő munkáiban Vostell egyfelől a fogyasztás eufóriájától elvakult modern ember, a kapitalista társadalmi berendezkedés logikája, a tömegmédia által befolyásolt, valamint a múlttal való szembenézéstől elzárkózó társadalmi beállítódást tematizálta. Az eredeti konstellációt (happening-décoll/age) később kilenc másik elrendezésben mutatta be, valamennyiben lebetonozott katódsugaras tv-készülékeket használva. Az installatív elemekhez megrendezett, ill. véletlenszerű események is társultak: Vostell előbb kutyákat, majd pulykákat helyezett el a tárgy-együttesben A későbbiekben az akció elemeit (tv asztalon, betonnal) esetenként külön-külön is kiállította Endogén depresszió címen. Vostell saját alkotói gyakorlatát végigkísérte az új anyagok keresése. Így talált rá 1969-ben a betonra, amelyet valamennyi művészeti médiumban és műfajjal (szobor, environment, happenig, festészet, videó stb.) dolgozva alkalmazott, és amelyeket kezdetben „akciószobroknak” nevezett. Számára a beton az emberi társadalom bénultságának, brutalizmusának és megkeményedettségének anyaga volt. (KJ)