Fehér László: Arcok a körtérről I–IV. (2004)

Fehér László hajléktalanokat ábrázoló festményeinek (Arcok a körtérről I−IV., 2004) központi kérdése a láthatóvá tétel. A hajléktalanok a mai városi környezet szinte elmaradhatatlan szereplői, akik az utcákat, illetve a köztereket használva a világ minden táján egyfajta emlékeztető jelként tűnnek fel. Jelenlétükkel rámutatnak az egészségügyi és szociális háló hiányosságaira, de a nyomor és a társadalmi „normalitás” között húzódó, gyakran hajszálvékony határra is. Számos olyan politikai és társadalmi törekvés igyekszik őket a láthatóságból kiszorítani, amely a társadalmi „normalitás” nosztalgiáján élősködik, mintha az általuk kisajátított normalitás-fogalom és a hozzá kapcsolódó középosztálybeli élet lenne a létezés egyetlen elfogadható módja. Amikor Fehér megfesti néhány budapesti hajléktalan portréját, akkor nem pusztán „kimenti” őket szimbolikusan a láthatatlanságból , hanem újradefiniálja a festészet lehetséges témáit is; mintegy kiemeli ezeket az embereket az obszcenitásból – a szó etimológiai értelmében – azzal, hogy átviszi őket a „szcénába”, azaz beemeli őket az ábrázolásba. A festményeken a négy hajléktalan portrészerűen, individuumként, egyéniségként jelenik meg, szembenézve a művésszel és rajta keresztül a nézővel, akit épp ez a tekintet „kényszeríthet” arra, hogy saját nézőpontját és előítéleteit megvizsgálja.

Timár Katalin