UTAZZ DR. CHICAGO, UTAZZ
Ride Dr. Chicago Ride. Fekete-fehér amerikai film, angol nyelven, 109 perc, 1970
Szereplők: Alvin Lucier (Dr. Alvin Chicago), Steve Paxton, Pauline Oliveros, Mary Ashley, Viera Collaro, Claude Kipnis, Betty Wong, Shirley Wong. Zene: Robert Ashley. Rendező: George Manupelli
Az anti-Doktor Zsivágót alakító, ördögien dadogó sebésznek, az I am Sitting in a Room és más örökérvényű zeneművek szerzőjének, Dr. Alvin Lucier Chicagónak és bizarr kompániájának első utazása az elferdült alternatív valóságban. Steve Paxton, a kontakt improvizáció atyja a film végén harmadszor táncolja el a saját halálát. Társforgatókönyvíró és hang: Robert Ashley, a legendás radikális operaszerző, az audiószintézis úttörője. Valamint: a nagyszerű komponista és zenész, Pauline Oliveros filmszerepben!
A DR. CHICAGO-TRILÓGIA
A Dr. Chicago-filmeknek már a szereposztása is mesteri. A szereplők az amerikai színművészet azon időszakából valók, amikor a művészek munkájuk során még azért keresték az együttműködést, a részvételt, hogy elkülönítsék a megélhetésből, fizetésből, a hírnév és a szerencse csodáira várásból álló mindennapi élet eszméjétől. Ez az idea soha nem tér már vissza. Ebben az értelemben a Dr. Chicago-filmek teljesen egyedülállóak, az életben csak egyszer történik ilyesmi, George Manupelli rendezése és víziója megismételhetetlen.
Néhány színész váratlanul került be a filmekbe. Manupelli egy olyan kis művészcsoporttal dolgozott a Michigen állambeli egyetemi kisvárosban, Ann Arborban – kezdetben négy-hat résztvevővel, később a Dr. Chicago-filmek készítésének idején már egy tucatnál is több művésszel közösen –, amelynek tagjai a saját külön útjaikat járva voltak mind a színművészetnek, mind pedig a színművészet technológiájának a mesterei.
A csoport azzal a négy taggal indult, akik Milton Cohen Space Theater (Űrszínház) projektjében szerepeltek. Ezek az emberek és a barátaik – akik majdnem mindig a színfalak mögött dolgoztak, s akiknek a neve soha nem szerepelt az alkotók között – alapították meg néhány évvel később a világhíressé lett zenei és színházművészeti ONCE Fesztivált [többek között: Robert Ashley, Pauline Oliveros, David Behrman, Gordon Mumma], valamint a még ma is létező Ann Arbor Filmfesztivált. A ONCE Fesztiválon túl nyolcan-tízen közülük, akik egy újszerű operával turnéztak, alakították meg a legendás ONCE Csoportot.
A ONCE Fesztivál során a Csoport közeli barátságba került két nem Ann Arborban élő művésszel, a mára világhírűvé vált zeneszerzővel, Alvin Lucier-vel és a kései 20. század bizonyosan egyik legnagyobb táncosával, Steve Paxtonnal. A ONCE Csoport tagjainak többsége már játszott Manupelli korai filmjeiben. Nos, a stáb magja már évekkel azelőtt létrejött, hogy a Dr. Chicago-filmek ötlete megszületett volna. A ONCE Csoport számára a színház és a film ugyanazon folytonosság része volt, csupán technikailag és a részvételt tekintve gondolták a kettőt különbözőnek. Történetileg fontos, hogy a különleges Dr. Chicago-filmek nem a semmiből születtek; egy ilyen projekt létrejöttének nagy tapasztalat és technika lehet csak az alapja.
A ONCE Csoport előadásaiban minden résztvevő egyedül (magányosan), egyéni indíttatásból dolgozott a darabon. A ONCE Csoport előadásai és a Dr. Chicago-filmek közösek annyiban, ahogyan minden résztvevő rácsodálkozott a többiek elképzeléseire, s hogy a szereplők mit hoztak magukkal (a forgatások alatt több alkalommal is megtörtént, hogy az emberek körbeültek éjszaka – Manupelli távollétében – és jeleneteket alkottak, poénokat találtak ki, amelyek a másnapi előadásba belekerültek). Valamiféle furcsa, pénztelen Hollywood volt ez.
A szereposztás Manupelli zsenijének köszönhető. Ő volt az, aki felismerte az Alvin Lucier kegyetlen dadogásában rejlő meglepő lehetőséget, és azt a tényt, hogy Lucier nem tud kitérni a dadogás elől vagy megpróbálja elrejteni, ugyanakkor a szerepének ez a központi eleme. Manupelli felismerte (az egyébként festő és performanszművész) Mary Ashley (azaz Sheila Marie) neheztelésének parázsló hőjét – ha ez a megfelelő szó erre –, ami abból fakadt, hogy szinte csak olyan dolgok kimondására lett a szerepe szerint redukálva, mint az Oh, Alvin. Ez a parázsló hő megtölt minden jelenetet. Manupelli felismerte azt a csodálatos tényt is, hogy Steve Paxton, aki egész végig meg sem szólal, a testével képes beszélni. (Steve mindhárom film végén meghal. Azok, akik látták az azóta elveszett [negyedik] Dr. Chicago Goes to Sweden (Dr. Chicago Svédországba megy) című film utolsó jelenetét, amelyben Steve-et Dr. Chicago furfangos ellensége, Clo Clo lelövi, Paxton pedig eltáncolja a saját halálát, azt kívánják, hogy bárcsak megnézhetnék ezt az aktust újra és újra.) Ahol Paxton feltűnik a színen, ott a Dr. Chicago-filmek valamilyen leírhatatlan módon komollyá és majdhogynem ijesztővé válnak. S ez a minőség engedi meg azt, hogy ezek a filmek egyébiránt mulatságosak is legyenek.
Manupelli ugyanakkor két másik olyan színészt is hozott a filmekbe, akik nem voltak helybeliek, vagy a ONCE Csoport barátai, de az utolsó filmre, a Cry Dr. Chicago-ra (Sírj, Dr. Chicago) fontos karakterekké váltak. Egyikük Viera Collaro, aki mivel kb. négy-öt nyelven beszél, ezért az angolja is furcsán, meghatározhatatlanul akcentusos. Az ő karaktere egyaránt különösen csendes és távoli, ami lehetetlenné teszi a néző számára, hogy tudja, kinek az oldalán áll Dr. Chicagónak az üldözőivel vívott harcában. A másikuk Claude Kipnis, egy izraeli pantomimes, akivel Manupelli az Illinois-i Egyetemen találkozott. […] Kipnis tökéletes angolsággal beszél, némi francia akcentussal. Ő játssza Clo Clót, a nemzetközi bűnözőt, aki egy mazsolával kapcsolatos adósság (egy mazsola-adósság) miatt követi Dr. Chicagót. Kipnis, mint pantomimes, minden jelenetben a testével van jelen (kiegészítendő Paxtont) valamint brilliánsan beszél és játssza el Dr. Chicago ellenfelét. Az utolsó filmre (Cry Dr. Chicago) Viera és Clo Clo karaktere egyenértékűvé vált Dr. Chicagóéval, Sheila Marie-ével és Steve-ével. Ez teszi az utolsó filmet filmszerűbbé, de egyúttal veszítünk is valamennyit az első három őrületéből és kiszámíthatatlanságából.
Nem valószínű […], hogy újabb Dr. Chicago készülne, az utolsó film két fiatal producere és asszisztense álmai ellenére. E kulcsfontosságú fiatalok sajnos azóta meghaltak. A ONCE Csoport felbomlott, senki sem lenne, aki a filmet elkészítse. Valamint az a politikai klíma Amerikában, amelyik megengedte az önzetlen részvételt és az együttműködéseket, radikálisan helyes irányba változott az 1960-as évek dicsőséges káosza után. Egy újabb Dr. Chicago sokkal filmszerűbb lenne, és ezzel a varázslat is elszállna. A Dr. Chicago-filmek Manupelli rendezői-operatőri zsenijét és az akkori idők emlékezetét idézik. Semmi sem lesz már újra olyan a mi életünkben. (Robert Ashley, 2006)
GEORGE MANUPELLI munkáskörnyezetben nőtt fel Somerville-ben (Massachusetts), a bostoni Little Italy-tól északra, ahol 1931-ben született. Kamaszként kezdék el foglalkoztatni az absztrakt ötletek; a konceptuális művészet benne volt a levegőben. 1956-ban készítette el az első 16 mm-es filmjét, egy évvel később pedig már barátja, a zeneszerző Robert Ashley készített neki elektronikus filmzenéket, zajokat. Első közös munkájuk Manupelli vizsgafilmje volt The Image in Time (A kép az időben) címmel. 1963-ban megalapította az Ann Arbor Filmfesztivált, amely hamar fontos csomópontjává vált a virágzó és változatos művészfilmes hálózatoknak. A mainstream mindennemű jóváhagyása nélkül készült, esztétikai és technikai újításokkal teli úttörő filmjeiket pedig – különböző időszakokban különféle elnevezésekkel illetve - experimentálisnak, avantgárdnak, Új amerikai mozinak (New American Cinema) és undergroundnak címkézték.
Művészet és tanítás, Manupelli életének e két szenvedélye biztosította, hogy ne hagyja el az akadémiát egészen 1995-ös nyugdíjba vonulásáig. Újrafelfedezésre és értékelésre váró filmes munkái és festményei valamint szobrai játékosan fluktuálnak (időnként össze is kötve a kettőt) az absztrakt és a túlságosan emberi között.
A Dr. Chicago-filmek különleges alkotások; mindenekelőtt komédiák. A trilógia azzal az érzékenységgel, amely a jelenlegi politikai korrektséget megelőzi, tiszteletlen, ravasz, gyakorta kiművelt fekete humorával megmutatja, hogy a résztvevők mekkora örömmel forgatták a filmeket. Minden technikai szinten találunk bennük poénokat (vizuális, fizikai, akusztikai, a jelmezek stb.), de a legtöbb vicc verbális. Tudatosan vagy sem, de ezek a filmek a klasszikus Hollywood dilinyós változatai […] a maguk kései ’60-as évekbeli nonkonformista megjelenésével és attitűdjével. Természetesen nem minden poén egyértelmű, tiszta vagy ízléses; némelyik az adott korra reflektál, de néhány közülük sötét próféciává vált. (Ralf Dietrich, 2007)
