„A Szovjetunió szétesése után, a nem olyan régóta független Ukrajnában le kellett cserélni a régi szovjet személyazonossági igazolványokat új ukrán igazolványokra. Minden ukrán állampolgár kénytelen volt egy éven belül új személyit igényelni. 1994–1995-ben Ukrajna dél-keleti részen fekvő Luganszk városában a hivatalos szervek felajánlották, hogy az idős és beteg állampolgárokat otthonaikban fényképezzék le. Egyike voltam azoknak a fényképészeknek, aki házról házra jártak a nemzeti személyazonossági igazolvány kiállítási kampányának idején. Így jutottam el azoknak az embereknek az otthonába a szociális munkásokkal együtt, akik azért jártak oda, hogy a nyugdíjasoknak ingyenes gyógyszert és élelmiszert biztosítsanak.
Nagyon mély benyomást gyakorolt rám az, ahogyan ezek az emberek életük utolsó éveit élték. Emlékszem egy vak asszonyra. Nem tudtam, hogy vak, ezért arra kértem, hogy nézzen a kamerába, de ő azt mondta, hogy semmit sem lát. Én meg arra gondoltam, mire kell egy vak embernek a személyazonossági igazolvány? Szemmel láthatóan már nagyon kevés ideje maradt hátra. Egy alkalommal majdnem 60 embert fényképeztem le, többségük idős volt. Másnap, amikor osztottam szét a képeket, megtudtam, hogy egyikük időközben meghalt.
Az egyik ház nagyon megrázott. Az idős asszony, aki ott élt, elkészítette saját koporsóját. A nyugdíjas asszony az egyik szobában lakott, a másikban meg a koporsó. Készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban távozzon a másvilágra. Aztán hallottam egy 92 éves öregemberről, aki szintén vásárolt egy koporsót és várta a halált. A koporsót a fészerben tartotta, és amikor kiitta a soron következő horilkás (ukrán vodkás) üveget, beleállította a koporsóba. Amikor a koporsó megtelt üres üvegekkel, elajándékozta a koporsót másnak, mondván, hogy az ő ideje még nem jött el. Emlékszem, amikor megjöttünk, hogy lefényképezzük, meglett kora ellenére elég jól érezte magát, unokaöccsével ült az asztalnál, amin egy üveg horilka (ukrán vodka) állt két teli pohárral.
Fényképeztem mentális zavarokkal küzdő embereket is. Ők nem értették, mi történik, miért kell leülniük és én miért fényképezem őket. Volt egy ágyhoz kötött ember is, őt fel kellett ültetni. Két szociális munkás tartotta függőleges helyzetben, a másik kettő meg a hátteret tartotta. Nyilván neki is szüksége volt az új személyazonossági igazolványra. Mindenesetre én lefényképeztem azt, amit láttam és lencsevégre kaphattam abban a pillanatban. Remélem, hogy még él közülük valaki, de nagyon kételkedem ebben. Nagyon nehéz volt ezeket e képeket elkészíteni, hiszen voltak olyanok is, akik sírtak és kértek minket, hogy hagyjuk őket magukra. Azt kérdezték, miért kényszerítjük őket arra, hogy szenvedjenek, hiszen olyan kevés idejük maradt hátra és hamarosan meghalnak.
Erre a folyamatra elment néhány év, a régi szovjet személyazonossági igazolványok pedig 2000-ig voltak érvényesek.”
Alekszandr Csekmenyov