Míg Wood és Harrison korábbi munkáira a rögzített kameraállás, az alkotóknak a művükben való jelenléte, a világos, minimalista esztétikájú beállítások voltak jellemzőek – ezek olyan sajátosságok, melyek összekapcsolják műveiket Burden, Acconci és Abramović korai opusaival –, ebben az új rövidfilmben gyakorlatuk egy, a korábbinál jóval határozottabban filmnyelvi irányba mozdul. Narratíváját és struktúráját tekintve "Az egyetlen másik pont" jelentősen eltávolodik a művészek legutóbbi, többcsatornás-többképernyős munkáitól. Egy kamera érzékelhetően egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez egy felépített díszletben. A jelenetekben szemünk elé táruló események olyan párbeszédként is értelmezhetőek, mint amelyet labdák lehetséges térbeli alakzatai – leesésük, felröppenésük, visszapattanásuk, mozdulatlanná dermedésük vagy éppen káoszba süllyedésük – váltanak ki. Ez a projekt hordoz valamit egy reneszánsz esszé minőségéből: a labdák mozgása az ember építette téralakzatokat jelöli ki, azokét a terekét, melyekben a labdák mozgása zajlik. Azonban a jelenetek elnagyolt kivitelezése, a munka tempója és atmoszférája a szertartásossá merevültből a valóságossá, életszerűvé való átmenetre utal. S végül: a munka a művészek végtelen teremtőerejének bizonyítéka, a művészi képzelőerő gazdagságáról született tanulmány.