Vojnich anyaghasználata és képi nyelve a nyolcvanas évek közepe óta változatlan; szűkös, minimális eszközökből képes hihetetlenül gazdag, a befogadót szinte magába szippantó műveket alkotni. Festményeinek éppúgy része a faktúra érzéki kezelése, mint a szinte állandó tematika, az üres enteriőr. A belső terek nagyrészt elhagyatott ipari létesítmények titokzatos termeinek egy-egy részletét mutatják: óriási szerelőcsarnokokat, az emberi jelenléttől megfosztott aluljárókat, üres papírgyári medencéket, kihalt udvarokat, kiszáradt ciszternákat, kopár géptermeket, kongó üzemi raktárakat. A civilizáció felhagyott emlékművei, élettelen lenyomatai törékenyen reszkető belső szobákká, a lélek kivetült belső tereivé lényegülnek át. A szürke falak csöndjét, a fojtogató bezártságot mégis feloldják a képeken felbukkanó kijáratok – a külvilág felé nyíló ajtók, ablakok, kanyargó lépcsők, kapuk és folyosók – és a szórt és reflexfényekből, a finom átmenetekben gazdag színekből, a szürkés tónusokból és a pamacsosan lágy, mégis szaggatott, kavargó ecsetvonásokból összeálló, felpuhult, elmosódó félhomály.
A gyűjteményünkben található festmény címe Dino Buzzati 1940-ben megjelent A Tatárpuszta (Il deserto dei Tartari) című regényére utal (magyar fordítás: 1963), azon belül a fiktív Bastiano erődre, ahol a főszereplő az időn kívül rekedve, a ködből felbukkanó, legyőzendő ellenség felé fordulva, monoton várakozással tölti el egész életet.
Dékei Kriszta