Rozsda Endre az 1945-ben kialakult Európai Iskola egyik alapító tagja. Festői munkássága mellett grafikai és fotográfiai tevékenysége is kiemelkedő. Pályája elején Rozsda a nagybányai iskolához kötődik leginkább, majd egy Bartók-hangverseny hatására, 1938-ban új fordulatot vesz stílusa. Ugyanabban az évben Párizsba utazik, beiratkozik az École du Louvre óráira, ahol megismerkedik többek közt Vieira da Silvával, Alberto Giacomettivel, Max Ernsttel, Pablo Picassóval, majd Raymond Queneau-val és André Bretonnal, a francia irodalmi szürrealizmus atyjával. Mindez mély hatást gyakorol művészetére.
Az 1956-os forradalomtól kezdve Rozsda képei színes önelemzési folyamattá válnak, az elveszett paradicsom emlékképeit feltárva, a nosztalgikus múlt után vágyódva. A formák rétegződésében, architektonikus megjelenésükben nyilvánul meg a művész erősen strukturálódó belső világa, mely a festmény érzéki terét szétaprózza, s helyébe fokozatosan épít egy személyes, prousti, az emlékezetből és emlékekből képzett tér-időt.
1968-ban Rozsda kapcsolatba kerül a francia szabadkőművességgel, melynek beavatási szertatásában is részesül. Bár a festmény apró háromszögekből – szabadkőműves szimbólumokból – áll össze, mégsem utal a dogmatikus misztikára. Rozsdát képi megfogalmazásában a beavatási szertartás során történő 'per tenebras ad lucem' művelet, azaz a tekintet tisztulása a sötétség által, valamint a látás fiziológiai törvényszerűségei foglalkoztatják. Festménye kolorista álláspontot képvisel, mely ötvöződik egy barokkos horror vacuival, ugyanakkor felidézi a középkori ötvösművészetet és üvegfestészetet a formák és a színek kaleidoszkópszerű egymás mellé helyezésének, egymásból születésének, összefonódásának eljárásában. A feltöredezett festészet az euklideszi geometria szétrobbanását jelenti.