Lovas Ilona az úgynevezett kísérleti textilesek egyik tagjaként lépett a képzőművészet területére nagyszabású installációival. Műveiben különleges, organikus anyagokat és nőiesnek tekintett kézműves technikákat használt, ahol az anyagok, formák és eljárások erős szimbolikát hordoztak: a művész hitét, útkeresését jelenítették meg absztrakt formában. 1984-ben kezdett sorozata a Stáció, ahol az egymást követő, egymásra épülő művek az emberi életút és az istenkerés egyes állomásait képviselték. A Stáció No. 26 hét orsó alakú tárgyból áll, amelyeket a művész „lélekmagoknak” vagy „babáknak” is nevez. A drótvázat kimosott bélszalagokkal tekerte körbe, bepólyázta, mintha valóban gyermek vagy lélek lenne bennük. Az „alantasnak” tekintett anyagot éteri minőségbe emelte, megtisztítva a szennyeződésektől és feltárva annak eleven struktúráját. Szimbolikus értelemben kifordította, ami a belsőnkben van: érzéseket, vágyakat, ösztönöket, más módon kimondhatatlan dolgokat mutatott meg. Műveit gyakran az adott térre komponálta, szakrális jelleget kölcsönözve az építészeti környezetnek.
Szipőcs Krisztina