Pinczehelyi Sándor: Sarló és kalapács I–IV. (1973)

Pinczehelyi Sándor a hetvenes évek elején a konceptuális művészet és az alkalmazott grafika kereteiben kezdett a munkásmozgalmi szimbólumokkal, azok kisajátításával és értelmezésével foglalkozni. Ikonográfiai készlete később a magyar nemzeti jelképekkel, így a nemzeti trikolórral (piros-fehér-zöld) és más, jellegzetesen hazai motívumokkal (búza, kenyér, liba, disznó, paprika stb.) bővült. Az ötágú csillagot, valamint a sarlót és kalapácsot a rendszerváltás után egyes kelet-európai országok a kommunizmust jelképező „önkényuralmi jelképpé” nyilvánították, miközben számos helyen mai is használatban vannak, állami vagy pártszimbólumként. Napjainkban is vitatott kérdés, hogy ezek a történelmileg változó jelentésű jelek pontosan mit is szimbolizálnak és milyen érzékenységeket sérthetnek. Pinczehelyi a hetvenes évek elején ezeket a jelképeket visszaforgatja a valóságba: valódi tárgyként veszi kezébe a sarlót és kalapácsot, valódi utcakövekből épít barikádot és ötágú csillagot, majd az ezekről az akciókról készít fotódokumentációt állítja ki és használja grafikai munkáiban. Vizsgálja a szimbólumok mögötti eszméket, ezek kiürülését, ütközteti és összemossa azokat a nyugati szimbólumokkal (pl. Coca-Cola). A nyolcvanas-kilencvenes években mindez festőiségbe és (ön)iróniába fordul; a korábbi motívumok önidézetként, visszatekintve bukkannak fel a „Búcsú” című képen. Sz.K.