Gyenis Tibor fényképei általában olyan akciókat rögzítenek, melyek főszereplője önmaga: a reménytelen körülményekkel küzdő „hobbiművész”, kinek művészetét nem befolyásolják kívülről jövő trendek, elvárások, de ily módon legalább „független és szabad”. A kilencvenes évek új művészgenerációja nem épp erre a szabadságra vágyott, sokkal inkább egy újfajta, a privát tőkére és magángyűjtőkre építő, nyugatias galériarendszerre, biztos megélhetésre, a nemzetközi mainstream-be való betagozódásra. Ez mind a mai napig nem vagy csak alig-alig történt meg, maradtak a kényszermegoldások és –tevékenységek (tanítás, alkalmazott műfajok, művészet-idegen munkák). A művészet ma is egyfajta hobbi a társadalom többségének szemében: haszontalan tevékenység, úri passzió, szórakozás. „Tengerbe vizet hord”, mondja a magyar közmondás, ha valaki fölösleges munkát végez, és Gyenis Tibor egyik képén épp ezt a szólást önti vizuális formába. „Részletek a tíz felesleges gesztusból” című sorozatában kék festékkel színezett vizet önt a tengerbe, a fák törzsére oda nem illő mesterséges gyümölcsöket (daganatokat?) rögzít, az erdő közepén rozsdásodó síneket fényesíti – a meglepő és sziszifuszi munka értelme (ha van) maga a fizikai aktivitás, az emberfeletti teljesítmény, „a küzdés maga”, ahogy ezt minden magyar kisiskolás tudja Madách Imre drámájából, Az ember tragédiájából. SZ.K.