Kubában az élelmiszerhiány és az alapvető cikkekhez való hozzáférés hiánya régóta ismert. A probléma már Fidel Castro 1959-es szocialista forradalma előtt is létezett, de természetesen közvetlenül utána eszkalálódott, többek között az amerikai kereskedelmi blokád, Kuba elszigetelt földrajzi helyzete és a Szovjetunióval szoros pénzügyi kapcsolatokat ápoló bonyolult politikai történelme miatt. Ezúttal azonban a problémák új szintet értek el. A Covid-19 utazási korlátozásai és az a politikai döntés után, hogy az importált árukat a külföldi valutához való hozzáféréssel rendelkezők számára tartják fenn, a kubaiak minden eddiginél nehezebben jutnak alapvető árucikkekhez, és ennek következtében a kivándorlások száma ugrásszerűen megnőtt. Az élelmiszerüzletek előtt hatalmas sorok kígyóznak, ahol az emberek órákig várakoznak a libretáikkal, azaz élelmiszerjegyzékükkel felfegyverkezve, abban a reményben, hogy húst, tejet, tojást és kenyeret vásárolhatnak. Sokan üres kézzel térnek haza. A gyógyszertárak szinte üresek, és nehéz gyógyszerhez jutni. Manapság az interneten egyre növekvő feketepiac egyike azon kevés helynek, ahol a kubaiak olyan árucikkeket találnak, mint antibiotikumok, szappan vagy WC-papír. Titkos watsup-csoportok alakulnak, ahol a helyiek megosztják egymással, hogy épp hol, mi, mennyiért kapható, így próbálnak segíteni egymáson. Ráadásul a Covid-19 fénykorában a kormány létrehozott egy fizetési módot, az MLC-t. Alapvetően külföldi pénzzel, például amerikai dollárral vagy euróval lehet megvásárolni a szükséges árukat az úgynevezett MLC-üzletekben. Mivel azonban minden helyi fizetést nemzeti pesóban fizetnek ki, ezt a hitelt csak a turistáktól vagy a külföldön élő kubaiaktól lehet beszerezni. 2019 óta a nagyobb városokban már létrejöttek ezek a konvertibilis valutarendszert használó speciális üzletek, amelyek olyan importált árukat kínálnak, mint a higiéniai termékek, gyógyszerek és élelmiszerek, például kenyér, hús és tészta, de a vásárláshoz külföldi valutával terhelt MLC-hitelkártyát kell használni. Itt is rendkívül minimális a választék, és az internet hiánya miatt sokszor nincs kapcsolat, ami azt jelenti, hogy nem lehet vásárolni. Emiatt sok kubai nem tudja használni az üzleteket. Ehelyett ugyanezeket a termékeket a helyi pesós üzletekben kell keresniük, vagy a feketepiacon kell beszerezniük. Mindkét lehetőség drága. A fizetési mód megváltozása tovább rontotta az amúgy is rendkívül problémás függőséget a turizmustól. Ma egy orvos havonta körülbelül 4000 kubai pesót (kb. 30 dollár) keres, míg egy taxisofőr 3000 pesót (25 dollár) kérhet – de személyesen nem keres – egy egyirányú repülőtéri útért. Következésképpen az egyenlőtlenség drasztikusan megnőtt, és míg a külföldiek élvezhetik például a tejtermékeket vagy a jó minőségű halat, addig sok helybélinek kreatív módszereket kell találnia, hogy ne éhezzen. Még mindig tartják magukat; a kubai humorérzék és életszeretet világhírű. Nevetve mesélnek nekem történeteket a „coleros”-okról (emberek, akik korán beálltak a sorba, hogy jó helyük legyen, és aztán eladhassák másoknak). A kérdés, hogy meddig tart ez ki náluk? Egyelőre sem a politikai helyzet nem változik, sem gazdasági megoldás nem látszik. „Szeretem Kubát, de Kuba fáj” – mondta egy barátom zárásként.