Stilinović a hatvanas évek elején kezdte művészi pályáját, amikor otthagyta az iskolát és autodidakta módon kezdte el képezni magát. A film, a történelem és a képzőművészet mellett elsősorban az irodalom érdekelte, ezért korán a költészet felé fordult, és nyelvi kötődése mindvégig alapvetően meghatározta munkásságát. Az évek során egyre politikusabb munkákat készített számos műfajban kipróbálva magát (kollázs, művészkönyv, akció, performansz). A Hat Művész Csoportja elnevezésű művészcsoport tagjaként nyilvános helyeken mutatta be kiállítás-akcióit. A hatalom mindennapi életünket teljesen átható működése hamar felkeltette érdeklődését (B. Stipančić): humorral és iróniával mutatta meg a hatalom cinizmusát, és a manipuláció eszközeivel kritizálta a politikai nyelvhasználatot és a kommunizmus szimbólumait. A fotó különleges helyet foglal el munkásságában: Stilinović magának a fotónak a szerepét és struktúráját elemezte a művész élet- és munkakörülményeit vizsgálva. Kalapács című munkájában a művész önportréja a munkás mítoszának kifordításaként is értelmezhető és a „Lustaság dicséretére” reflektál, melyet ugyan csak 1993-ban fogalmazott meg, de már megjelenik a Művész munka közben fotósorozaton (1978, a Ludwig Múzeum gyűjteményében). K.B.