A portré és az (ön)arckép témája pályája kezdetétől foglalkoztatta Birkás Ákost. A hatvanas években egzisztenciális indíttatású, mélyen átélt, személyes portréfestészettel próbálta meghaladni a kor elvárt, realista szemléletét. Majd a hetvenes évek elején konceptuális, kritikai megközelítéssel, a fénykép eszközeivel fordult a festészet(történet), illetve annak hagyományos műfajai felé. 1977 és 1978 között mintegy 250 portrét, majd ezekből mintegy 170 fotónagyítást készített közeli ismerőséről, K. Ferencről, melyek közül itt 60 felvétel látható. A karakteres arcú férfit fehér vagy fekete háttér előtt, stúdiumszerűen, változó megvilágításban fényképezi. A fej csaknem betölti a képet, a világítás plasztikus, az arckifejezés képről képre, de csak árnyalatnyira változik. Az arc nem fejez ki heves érzelmeket, a kép tárgyilagos. De melyik a férfi valódi arca? Miben ragadható meg a portré lényege? Hogyan jelenik meg az idő egy ilyen nagyszabású sorozatban? A képek együttese többet jelent, mint egyetlen kiragadott portré: a sokszorozás új minőséget ad a műnek. Ez a felismerés és az itt megjelenő elemi képszerkezet már Birkás Ákos nyolcvanas években festett „Fej”-festményeit előlegezi meg.
Szipőcs Krisztina