A művész 1990 körül induló harmadik művészeti korszakában szakít az archaizáló kosztümbe öltöztetett, színpadias jelenetekbe rendezett csoportokkal és történeti utalásokkal. A fokozatos letisztulás folyamata a négy részes Napló sorozattal kezdődik. Maga a „téma” is szűkül; az egész test helyébe már-már csonkolt, kis változtatással ismétlődő karok és lábak, könyökök és lábfejek lépnek, az emberi testtől elszakított, csontsovány végtagok kontúrjai rétegződnek egymásra. A roncsolt fénytestek, röntgenfelvételekre emlékeztető testrészek, a papírba égett lenyomatok új technikai megoldással készülnek: több negatívkocka egymásra helyezése helyett az előre eltervezett képi egységek egyetlen negatívra fényképeződtek, s ezeknek a kisméretű, keretbe helyezett és üveg alá zárt fotóknak az egymás mellé helyezéséből alakul ki a végleges kompozíció. Maga a napló mint forma – s benne a Teremtés aktusára utaló, rajzoló kéz szerepeltetése – kísérlet a múló idővel és a halállal szemben az idő megállítására és tagolására. Az egyedileg is megálló kisebb képeket GÉMES különféle sorozatokba rendezte; a lineáris olvasatú Hétbe, a krisztusi reminiszcenciákat hordozó Hálóba és a feltartóztathatatlanul múló időt szimbolizáló Homokórába. E munkák a végleges számbavételnek és az elmúlás elfogadásának szublimált lenyomatai.
D. K.