A rendkívül egyszerű (avagy meghökkentően banális) ún. „egyperces szobor” önmegvalósításra hívja a befogadót, miközben élményszerűvé, átélhetővé teszi Wurm szobrászatról vallott gondolatait: mitől/miért is tekintünk szobornak valamit; mi határozza meg egy műalkotás jelentőségét, értékét; milyen viszonyban van egy szobor fizikai megjelenése annak gondolati tartalmával…? A művész egypercesei révén kiterjeszti a plasztika amúgy is tág határait, totalizálja a szobor lehetséges megjelenési formáit: „Videóim, fotóim és könyveim – kivétel nélkül: szobrok” – fogalmaz Wurm. Felfogásával újragondolja a szobrászat fogalmának érvényességi körét, ezzel alapjaiban kérdőjelezi meg a szobrokkal kapcsolatos befogadói elvárásokat; egyben kísérletet tesz a szobrászat időbeli, társadalmi és interaktív dimenzióinak újraformálására. Wurm legtöbb egypercesei vicces helyzetek, ugyanakkor komoly kihívást jelentő testgyakorlatok is. Műveinek fontos eleme a szerzőség és a megvalósítás különválasztása, majd újraegyesítése a nézőben: a látogató aktív résztvevőként és az élő szobor szerkezeti elemeként hozza létre a munkát. Az Egyperces szobrok darabjaiban a tárgyakkal való közvetlen fizikai kapcsolat válik képalkotó jelentőségű aktussá, a szobor pedig egy performatív gesztus rekvizitumaként, kimerevített szituációként valósul meg.