A PÉCSI MŰHELY (1968–1980) mint neoavantgárd művészcsoport a hazai művészeti közeg perifériáján működött, és a hazai konstruktivista és avantgárd hagyományok megújításán, új vizuális nyelv, új vizuális kultúra megalapozásán munkálkodott. A művészcsoport művészettörténeti feldolgozását a 2017-ben rendezett Párhuzamos avantgárd című kiállításunkon, illetve az ehhez kapcsolódó kötetben mutattuk be. Tagjaihoz tartozott – Halász Károly (1946–2016), Kismányoky Károly (1943–2018), Pinczehelyi Sándor (1946) és Szijártó Kálmán (1946) mellett – Ficzek Ferenc (1947–1987) is. Ficzek már korai, a hatvanas években készült munkáiban is a fény képalkotó lehetőségeit vizsgálta, illetve az ezzel kapcsolatos problémákkal, azok teoretikus és gyakorlati kibontásával és a geometrikus téralakítás szisztematikus programjával foglalkozott. Kezdetben vetítéses műveinek alapmotívuma egy hétköznapi konyha-, illetve Thonet-szék volt, majd a szórópisztoly-fújásos technika elsajátítása során alakította ki azt a rá jellemző, egyedi nyelvezetet, amely a különféle sablonok rétegesen egymásra montírozott kollázsaiban köszönt vissza. E munkái során különféle sík- és térkonstrukciók, kör- és négyzetes síkidomok egymáshoz való viszonyaival kísérletezett. Ficzeket azonban a kétdimenziós tapasztalat nem elégítette ki, formázott vásznain vizsgálatai a tér, a térképzés pszeudó-jelenségeire terjedtek ki. Ezekben a konceptuális alkotásokban elsődlegesen nem az illúzióra épített, hanem egy új, látványelvű ábrázolási eljárásmód kialakítása foglalkoztatta, melynek lényege, hogy a tört síkokra – harmonikaszerűen hullámzó lapokra – vetített tárgyak, majd 1978-tól a figurális motívumok (emberalakok, testrészletek) töredezett formákként jelennek meg. Ezekben a művekben átírta az emberi test és a mozgás különböző fázisait; először geometrikus elemekre bontotta, majd újraépítette a konstrukciót.