Viktor Tupiscsin szerint a szocialista realizmus azt tekintette céljának, hogy a szovjet identitás reprezentánsaként ezen identitást közvetítse hivatalos ikonográfiáján keresztül. A vezetők ikonszerű portréinak tömeges jelenléte erőteljesen hatott az adott társadalom vizuális kultúrájára, s egyúttal a modellként funkcionáló ikonokkal való társadalmi identifikációt is szabályozta. A tekintélyelvű ábrázolások nemcsak az azonosulásra való buzdításként működtek, hanem utópisztikus és transzreferenciális (történelmi kontextusba helyező) funkcióval is bírtak. A szocialista realizmussal szembehelyezkedő szoc-art párbeszédet kezdeményezett az előbbivel és a „képrombolás ikonjait” alkotta meg. A szoc-artot képviselő Borisz Orlov birodalmi művésznek vallotta magát: vonzódott a birodalmi stílushoz, illetve művészethez, és megszállottan kutatta az ősi totemeket, római kori portrékat, a barokk és klasszicista művészetet, valamint a sztálini monumentalizmust. Művészetében ezt a birodalmi jelleget megpróbálta absztrahálni, egy építészeti modellként elképzelni, majd egy (posztmodernt megelőző) posztmodern pastiche-ként realizálni. Így születtek meg különböző anyagokból és eltérő jellegű tárgyakból összeállított szobrai, mint a Büszt Rastrelli stílusában (A császár), az Imperial Bust [Birodalmi büszt] vagy a Triumphal Bouquet [Győzedelmi csokor]. Ezek az általa polistílusúnak nevezett munkák a birodalmi elgondoláson alapuló alkotások archetípusai, melyek ugyanakkor ironikus voltuknál fogva megfosztják a hasonló jellegű hivatalos műveket súlyosságuktól és meggyőző erejüktől.