A MonteVideo / TBA - Netherlands Media Art Institute által rendezett nagyszabású vándorkiállítás utolsó állomása Budapest. A Kortárs Művészeti Múzeum speciális, csak erre az eseményre épített tereket bocsátott a tizenegy holland és egy amerikai művész rendelkezésére, akik a legmodernebb technikával vállalkoztak az idő természetének interpretálására.
Peter Bogers Heaven (Mennyország) című munkája egy teljesen üres, fehérre meszelt lakás, melyben tizenhét fekete-fehér monitoron a létezés tizenhét véletlenszerű töredékét pillanthatjuk meg. E mű világvégi hangulatát oldja Steina Vasulka Borealis-a (Északi-sark). Itt négy függőlegesen álló vetítővászonra két projektorból és két tükörről érkeznek az Izlandon forgatott tengerparti képek. Bert Schutter Les Baigneuses (Fürdőzők) című műve ironikusan utal Renoir híres festményére. A látogató hallja a vízcsobogást, a lányok önfeledt kacagását, majd a hangok irányába haladva eljut a képernyőhöz, ám csak az üres tópart látványa fogadja. Bill Spinhoven I/Eye ( Én/Szem) esetében éppen a néző az, aki nem menekülhet a mű, a művész "szeme" elől. A The Logic of Life (Az élet logikája) című munkája egy filmvetítőhöz hasonló gép. Amint a teremben lévő fény csökken, úgy erősödik a szerkezet megvilágítása. A számítógép-vezérlésű gép érthetetlen módon működik, hol előre, hol visszafelé forog kiszámíthatatlan ideig, különböző sebességgel. Spinhoven technika iránti rajongásában osztozik Fiona Tan is. Witness (Szemtanú) című alkotása egy régi óraszerkezetre emlékeztet, melynek súlyai helyére különböző méretű monitorok kerültek. Az eltérő szögekbe állított képernyőkön egy filmrészlet kockái jelennek meg, egy-egy időegységet reprezentálva. Tan másik installációja az Atlas of the Interior (Belső atlasz). Az internetet böngészve talált rá arra az 1700 képre, melyek mélyhűtött emberi testrészek metszeteiről készültek. A test rekonstrukciója két monitoron jelenik meg, míg a testrészek a fehér kabátba bújt látogatókra vetülnek.
Bea de Visser The Skipping Mind (Az elfelejtett emlékezet) című installációja egy ismeretlen asszonyról készült portrésorozatból, és egy “morphing” program segítségével megelevenített képből áll. A. P. Komen különböző arcvonásokat mutat be a Face Shopping-ban (Arcvásár). A négy szomszédos vetítővásznon négy fiatal nő látható premier plánban. Mindegyikük arca ideges arcmozgásokat végez. Christiaan Zwanikken ReAnimations (Újjáélesztések) című műve más módon, de szintén az érzelmekre hat. Az öt elemet felvonultató installációban mikroprocesszorok által vezérelt állati testrészek kelnek életre. A korszerű technika, illetve a koponyák, csontok, tollak kombinációja különös, kétértelmű hatást eredményez.
Kees Aafjes Credit Art című műve egy bankjegykiadó automatát modellez, melyet a látogató saját hitelkártyájával vehet használatba. A szerkezet képernyője aztán a "credit card" félbevágott képével szembesíti a nézőt.
A múzeumokban kiállított szobroktól eltérően a Foundling (Lelenc) éppen arra ösztökéli a látogatót, hogy érintsék meg. A simogatás hatására ugyanis az őzike valódi hangokat hallat, és további cirógatásért hízeleg. Pieter Baan Müller Maracaibo, Ships that pass in the night (Maracaibo, avagy hajók az éjszakában) című videoinstallációja három egyforma monitort foglal magába. A két szélső képernyő monokróm felületei - piros, zöld - és a középső monitor szürke és fekete téglalapjai Mondrian absztrakt, geometrikus tradícióját, szuggesztív stílusát idézik. A hangeffektek. a látvány, az egyszerű formák az éjszakai tengeren közlekedő hajók képzetét keltik.
Jaap de Jonge O.T.S. című műve nem más, mint egy nyolcszögletű múzeumi tárló, melyben 28 üveggömb látható, s minden gömbben egy-egy holland művész filmje pereg. Jaap de Jong ily módon lemond az individuális művész státuszáról, "köztérré", médiummá válik. Boris Gerrets Time / Piece (Idő / darab) című műve villanófény-hatást kelt, míg a bronzfoglalatba helyezett monitor olyan, mint egy napóra vagy egy földgömb. A teljes kört leíró képernyőn emberek, gépkocsik és városképek láthatók szokatlan, valószerűtlen módon.
