Sarkvidéki hisztéria – Kortárs finn művészet

Sarkvidéki hisztéria | Arctic Hysteria
Kortárs finn művészet | New Art from Finland

A kiállítást elsőként a MOMA – P.S.1 Contemporary Art Center mutatta be a FRAME – Finnish Fund for Art Exchange és az Artists’ Association of Finland közös szervezésében, 2008. június 1. és szeptember 15. között.

A kiállítás kiindulópontját a finnekkel kapcsolatos kulturális klisék, sztereotípiák jelentik, amelyeket Marko Tapio finn író fogalmazott meg a második világháború utáni időszakban. A tőle származó kifejezés, a kiállítás címét adó „Sarkvidéki hisztéria” neurotikus, irracionális viselkedést jelent, amely a rendkívüli klimatikus körülményekhez, a zord éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodás következménye.

A közhely szerint a finnek visszafogott és szótlan emberek (Bertolt Brecht emlékezetes megjegyzése szerint a finnek két nyelven hallgatnak), képtelenek kifejezni érzéseiket, és hiányzik belőlük a társas viselkedés természetes képessége, szemben a tőlük délebbre élő európaiakkal. A finnek egyéb attribútumai is eszünkbe juthatnak: csendesek, nyersek, szeretik a természetet, introvertáltak és hajlamosak sokat inni, miközben barátságosak és megkérdőjelezhetetlenül őszinték. Némely szokásuk olyan furcsa a kívülálló számára, hogy a „sarkvidéki hisztéria” kifejezés nem is tűnik túlzónak.

E jellemzések ismerősek a finnek számára, mivel a nemzeti önkép részeként kollektív elfogadásra leltek. Hogy fér meg mindez a high-tech iparáról és elsőrangú közoktatásáról híres ország képével? Miként egyeztethető össze a globális kapitalizmus rendszerével, amelyben a sikeres részvétel feltétele a jó kommunikációs készség? Miként érvényesülhet a finn visszafogottság – a szerénység, a saját képességek és eredmények lekicsinylése, a kérkedés vádjától való félelem – a kíméletlen szabadpiaci versenyben, ahol az önreklám életfontosságú? És hogyan jelenhet meg mindez a kortárs művészetben, mely egyre kevésbé tűnik alkalmas terepnek a nemzeti önreprezentáció számára?

A finnek képesek őszintén nevetni saját jellegzetességeiken, és ez a finom önirónia csaknem az egész kiállításon végigvonul. Alanna Heiss és Marketta Seppälä, a kiállítás két kurátora bátran használja a finnekkel kapcsolatos közhelyeket. Bemutatják heroikus természetszeretetüket, mint például Tea Mäkipää videóját, amelyben a művész egy rénszarvasnak, Petterinek engedi át a filmezés jogát, vagy Ilkka Halso fantasztikus tájképeit, amelyek a természeti rezervátumok egészen utópisztikus formáját mutatják meg, a talán nem is olyan távoli jövőt, amikor már csak vitrin alatt szemlélhetjük a természetet. Ugyancsak vitrin alatt láthatók Anni Rapinoja tünékeny szépségű, természetes anyagokból készült ruhadarabjai és cipői. Reijo Kela viszont mintha a saját törékenységét és sérülékenységét állítaná művei (táncelőadásai és videói) középpontjába. A természettel való finom együttélést mutatja be Jari Silomäki folyamatban lévő fénykép-projektje; az időjárás-napló a helyi viszonyokból indul ki, de univerzális témákat dolgoz fel. Pekka Jylhä pedig egy fehér vadnyúl vagy egy kecske segítségével töpreng az élet egzisztencialista rejtélyén.

Nem csak a természet jelenik meg a finn művészetben efféle víziószerű látomásokban, fantasztikus, utópisztikus, pszichedelikus és néha egészen „abnormális” műalkotásokban. Itt még az utópiákat is az elmúlás finom melankóliája lengi körül: egyszerre láthatjuk például Erkki Kurennieminek, a hatvanas évek avantgárd művészének, az elektronikus zene egyik úttörőjének hangszerterveit és Mika Taanila erre reflektáló filmjét. Veli Granö filmjei olyan embereket mutatnak be, akik paranormális, földön kívüli jelenségek bűvöletében élnek: egyik filmje az amatőr rakétatervezőről, Paavo Rahkonenről szól, a másik egy házaspárról, akik mint „csillaglények” élik napjaikat a Föld nevű bolygón. A Pink Twins művészpáros pszichedelikus videó- és hanginstallációt állít ki, ahol a teret mint vetített építményt formálják meg, míg Sami Sänpäkkilä melankolikus hanginstallációja mintha a finn néplélek legmélyebb regisztereit szólaltatná meg.

A finnek közismert kommunikációs nehézségeit és természetes visszahúzódási hajlamát hivatott ellensúlyozni többek között a Mika Ronkainen dokumentumfilmjében bemutatott ordító férfiak kórusa, a Screaming Men, a gospel finn változata, ahol a húsz évvel ezelőtt alakult kórus tagjai kiordítják magukból a feszültséget, az agressziót. Szintén a feszültség terápiás jellegű levezetésére szolgálnak Tellervo Kalleinen & Oliver Kochta-Kalleinen „panaszkórusai”, amelyeket a világ több pontján szerveztek meg, s amelyek nyomán számtalan önkéntes panaszkórus alakult, többek között Budapesten is.

A mélyen rejlő feszültségek egyik forrása lehet – a zord klímán túl – a finn nyelvi sajátosságként kezelt, de a magyar nyelvben is meglévő „nemtelenség”, amely megjelenik Stiina Saaristo maszkulin és feminin vonásokat és testrészleteket kombináló rajzain és Salla Tykkä videóiban. Ám a legjobban leplezett titkokra is fény derül Markus Copper installációjának tanúsága szerint, amely a Kurszk tengeralattjáró 2000-ben bekövetkezett tragédiájának állít emléket.

Kiállító művészek:
Markus Copper, Veli Granö, Ilkka Halso, Pekka Jylhä, Tellervo Kalleinen & Oliver Kochta-Kalleinen, Reijo Kela, Erkki Kurenniemi, Tea Mäkipää, Pink Twins, Anni Rapinoja, Screaming Men / Mika Ronkainen, Stiina Saaristo, Jari Silomäki, Sami Sänpäkkilä, Mika Taanila, Salla Tykkä

Kurátorok:
Alanna Heiss, P.S.1 Contemporary Art Center, New York
Marketta Seppälä, FRAME Finnish Fund for Art Exchange, Helsinki

Koordinátor:
Székely Katalin

A kiállítás támogatói:
Ministry of Education Finland, Finnish Fine Arts Academy Foundation, Gerda and Salomo Wuorio Foundation, Alfred Kordelin Foundation, Finnish Cultural Foundation, Finnish Film Foundation, Arts Council of Finland, AVEK (The Promotion Centre for Audiovisual Culture), Ministry for Foreign Affairs of Finland, Finnagora – Finn tudományos, kulturális és gazdasági központ

A kiállítás angol nyelvű katalógusa (magyar nyelvű betéttel) megvásárolható a kiálltóteremben: 3 800 Ft.