„A kép saját terének időbeli vetülete nem más, mint a mágia világa, egy olyan világ, ahol minden ismétlődik, és amiben minden egy jelentőségteljes kontextusban vesz részt. Egy ilyen világ szerkezetileg különbözik a történelmi linearitástól, ahol semmi sem ismétlődik, és ahol mindennek oka és következménye van.”
Vilém Flusser
Hogy néz ki a múlt jelene? A múlt tanúbizonyságaiként maradtak ránk az Atlanti Fal bunkerjei, amelyeket stratégiai ellenőrzőpontokként építettek a németek a második világháború idején, a norvég partoktól Franciaországig. Ha eredeti funkciójukat már el is veszítették, építészeti képződményekként még sok helyütt léteznek. Stratégiailag úgy helyezték el őket, hogy az ellenség elől rejtve maradjanak, viszont kiváló megfigyelőállomásként szolgáltak. Legfeltűnőbb jellegzetességük éppen a figyelő tekintet, a bunker „szeme”. Ősz Gábor a bunkerek egyik titkát tárta fel. Camera obscura alkalmazásával fotópapírra rögzített mindent, amit a bunker lát. Az így készült fotográfiák nem múló pillanatfelvételek, és nem is csupán dokumentálni akarnak. A bunker mindennapjait inkább a jelen tapasztalataiként mutatják be. A lassú fotográfiai eljárás során csak az válik láthatóvá, ami lényeges és állandó vagy időben ismétlődő – a tenger, a strand, a bunkerépület bizonyos részei, a rögzített tárgyak. Minden időbeli eltűnik. Alapvető mondanivalóira redukálódik a fotográfiai kép, miáltal a múlthoz való kapcsolódás is megidéződik. A kilátás a bunkerből nem változott oly sokat az idők során: a táj kivágásszerű látványa ugyanolyan, mint annak idején volt, annak ellenére, hogy ma már mások élnek arrafelé, olyan emberek, akik a tájat is szükségképpen másként élik meg. Ezzel szemben a bunkerek félreérthetetlenül a konkrét és leginkább nyomasztó emlékekhez kötődő múlt tanúi. A fotómunkák maguk is e között a két pólus között mozognak.
A kiállítás kurátora: Dr. Baksa-Soós Vera
