Dobó Bianka és Antal Tibor kiállítása a LudwigInzertben
LudwigInzert a Józsefvárosi Galériában
(1085 Budapest, József krt. 70.)
nyitva tartás: h-p: 10.00-18.00
Nagy Edina, esztéta megnyitó beszéde
Amikor beléptem Bianka kiállítására, az első dolog, ami eszembe jutott, a hőkamerák, testszkennerek, sötétben látó kamerák világa. Ezek a helyenként elmosódó körvonalak, szinte vibráló testfelületek, amiket a képeken látunk, a közelmúlt gyakran látott (és kritizált) képeit idézték fel bennem, a repterek, térfigyelő monitorok világát. Azonban épp azon voltam, hogy elhessegessem a képzettársítást, hiszen alapjában véve a két dolognak nem sok köze van egymáshoz, de közben rájöttem, hogy talán mégsem járok olyan távol a tárgytól, amiről tulajdonképpen beszélnem kellene.
Hiszen az aluljárókban, amik ezeket a képeket ihlették - fogalmazhatnék régiesen, de inkább azt mondom, hogy ezeknek a képeknek az anyagát szolgáltatták -, többé-kevésbé tényleg úgy érzékeljük a szembejövőket, a mellettünk elhaladókat, mintha valamilyen kamerán keresztül, elmosódva látnánk őket. Ha megkérdeznének bármelyikünket, hogy fel tudnánk-e idézni egy alakot, egy arcot, amit akár idefelé jövet láttunk az aluljáróban, nem nagyon tudnánk mit mondani. Az emberek szinte árnyékoknak, körvonalaknak tűnnek az aluljárókban, még akkor sem azonosítjuk őket, ha esetleg ütközünk velük - egy gyors, elmormolt bocsánat, lehajtott fejjel - és már haladunk is tovább. Hiszen az aluljáró erre szolgál, tranzithely, átmenő forgalmat bonyolít, nem találkozások, intim, vagy akár csak kellemes, megjegyezhető pillanatok helyszíne. Tökéletesen funkcionális, amit ennek megfelelően veszünk igénybe. Felejthető, talán ez a találó jelző, hiszen anélkül haladunk át rajta, hogy egyáltalán tudomást vennénk róla. Gyorsaság, átmenet, huzat, legfeljebb ez jut eszünkbe egy aluljáróról.
Ezek persze nem újkeletű meglátások, hiszen a francia antropológus, Marc Augé már 1992-ben megjelentette nagy hatású esszéjét a non lieux, vagyis a nem-hely elméletéről, ami azóta a graffitis és street artos társadalom kötelező szakirodalmává nőtte ki magát. Ebben a szerző azt állítja, hogy a városi életforma, térberendezés/struktúra és használat kitermelnek bizonyos, addig nem létezett térformákat, mint amilyen például a non-lieux jelensége. Ezek a nem-helyek olyan tranzitzónák, amik tulajdonképpen nem is léteznek érzékelésünk számára, de mégis vannak, adott esetben használjuk őket, mint az aluljárókat, de ezek léte számunkra csak periferikus - ahogy azt a velük kapcsolatos érzékelésünk is bizonyítja. Augé meglátása szerint ezek a nem-helyek aztán bizonyos szubkultúrák életterévé vagy vizuális platformjává lépnek elő, amire Budapesten is találunk számos példát.
Ezen a kiállításon azonban egy olyan alkotó munkáival találkozunk, aki mindennek ellenpéldájaként szolgálhat. Ő nagyon is észreveszi, érzékeli az aluljárókat és az azt használókat, és munkáival talán a mi tapasztalatainkra reflektál. A kiállítás címe: Fényjelek is egy másfajta érzékelést sugall. Azt mutatja, hogy Bianka számára a láthatatlan a fontos, a magától értetődő az érdekes. Azt gondolom, hogy ezt mindenki realizálja, aki belép a kiállítótérbe, hiszen ezek a kis exit-táblácskák (hogy csak egy példát említsek) mindannyiunk számára ismerősek, és meg is téveszthetnének bennünket, hirtelen kis orientációs zavar léphet fel - pedig a művész alkotásai.
Ez az, ami Biankát tulajdonképpen foglalkoztatja: a kint és bent viszonya, az enyém és a miénk, a köztér és a privát relációi. A leghétköznapibb helyszíneket választja ki, amelyek mindannyiunkéi, de valójában senkié sem, legalábbis, nagyon ritkán érezzük magunkénak ezeket a helyeket. Az alkotó ezért játszik el - meglátásom szerint igen jó érzékkel választva meg az ehhez szükséges vegyes technikát és műfaji lehetőségeket (a hanginstallációt, vetítést, világító táblákat, interaktív megoldásokat) - a lehetőséggel, hogy a kintet bentre helyezze, így lehetővé téve, hogy, ha csak rövid időre is, de a magunkénak érezzük mindezt. Hogy a látogatókat mintegy szenzibilizálja, szándékosan megzavarva a helyekről alkotott, jobbára rögzült fogalmainkat.
Azt hiszem, nem szükséges elmélyedni az alkalmazott technikában (például a maratásban) ahhoz, hogy megérezzük a művek ritmikáját - amit persze a plexibe karcolt, pardon, maratott hangjelek is erősítenek. A művek visszatérő motívuma az ember, magányosan, párban, többedmagával. Mindenesetre, a képek nagy részén izoláltan álló alakokat látunk, ami, a fentebbiek alapján rímel az aluljáró-tematikára. Ami az egyik teremben maratás, az a másikban varrás: a művész más, ebben az esetben nőies technikát alkalmaz, vegyítve a jobbára az utcáról ismert sablonozással, hogy „mozgalmasabbá” tegye a képfelületet és finomítsa a kiállítás egyes elemeiből esetleg kirajzolódó ipari esztétika-érzetet.
A képeken nem találunk szöveget, csak egyetlen feliratot látunk. Ez tökéletes ellentéte annak, amit az utcán tapasztalunk, hiszen ott nem ez a letisztultság, strukturáltság a jellemző, sokkal inkább egy kép- és szövegkavalkád, ami befogad, és amiben elveszünk. A vizuális és textuális jelek káoszában az ember is csak egy jel, csak épp nem annyira látványos. De ezek a művek, ez a kiállítás talán hozzásegít bennünket ahhoz, hogy ezután, ha elveszünk is, jobban figyeljünk a kevésbé látványosra, az éppen csak ott levőre: hogy, ha csak átmenetileg is, de hellyé tegyük a nem-hely esszenciáját.
