Kodolányi Sebestyén és Uglár Csaba munkája visszaélés a szerzetesi testvériség, a nemes értelemben vett férfibarátság toposzával. A „dokumentumfilm” illetve kísérlet valójában ezt a csalást rögzíti. A „lelki közösség” egy sejtelmes atmoszférájú helyiségben filozofál, majd útnak indul, és végigvonul a városi utcák, házak és emberek kulisszái között. A szakrális öltözéket imitáló jelmezben vonuló férficsoport, egyszerre utal a klasszikus ókeresztény világ evangéliumi férfialakjainak testvériségére és a keleti szerzetesi közösségek többnyire dokumentumfilmekből ismert létformájára. A kamera a férfialakokat követve a nyári napfényes délutánon végigzarándokol a budapesti rakparton, átszeli a pesti bérházak kihalt utcáit, mígnem egy karneváli forgatagba csöppen.
Az objektív jelleg azonban átverés, a nézőnek rá kell döbbennie, hogy a kamera tulajdonképpen mindig önmagát veszi fel. A dokumentarista forma alkalmazása és az ebből adódó implicit objektivitás eszmeisége puszta imitáció. A kollektivitás is illúzió csupán. A látszólagos kollektív kivonulás valójában a szubjektivitás belső utazása. A filmet aláfestő keleties zenei világ sem illusztrálja, hanem inkább felerősíti a „látszólagos dokumentumot”, a lelki utazást teatralizálja. A zenei monotónia az imák és a vallási szertartások ismerős hangulatát, folytonosan ismétlődő ritmusát idézi. A film dramaturgiája, a belső térben rögzített jelenetek, illetve a városban felvett képsorok váltakozása az önmagába forduló szubjektum egyre „mélyebbre” merülését allegorizálja. Ugyanakkor a vallásos köntösbe bújtatott bölcselkedések nyelve misztikus tanítások nyelvezetét imitáló halandzsanyelv, ezért e dramaturgiai fogás jelentése nem több mint a szubjektum valóságáról szóló illúzió.
A dokumentum-jelleg egy további eleme, mint például a kvázi etnográfiai tárgyak imitált keletiessége (a kamera horror vacuit idéző, egységes felületté szerveződő filctoll kalligráfiája, és olcsó flitteres díszítése) nem más, mint a keleties, szakrális esztétika parafrázisa. A keleti világ tudatos egzotizálása éppúgy átverés, mint a férfitestvériség egyetemes jelleget, időtlenséget sugalló szakrális mítoszára történő utalás, minthogy a „nemes értelemben vett férfibarátság” ideológiája működteti a férfikötelékek egy másik lehetséges típusát, a terroristákat összekapcsoló szolidaritást és heroizmust is. A szakrális férfi közösség étosza átfordul tehát a szerzetes-ezredes karakterek narratívájába, amelyben a keleties tárgyi világot, a technológiai eszközök futószalag rendszerű, militáns jellegű funkcióira tett utalások váltják fel.
Kodolányi és Uglár Visszaélés című munkája keleties, illetve technológiai pszeudó-folklórba ágyazottan a klasszikus maszkulin szubjektivitás ismerős toposzai között lavíroz. Történetüket komoly és szuggesztív vallomások, olykor pedig teátrális jelenetek formájában “dokumentálják”. Ekképpen rendezik meg a régi elcsépelt férfimítoszok, azaz önmaguk paródiáját, s válhat átverésük teljessé, mert a visszaélések által, a látszatok mentén mégis felvillan és “beszél hozzánk” alkotói szubjektivitásuk.
/Süvecz Emese/
A kiállítás kurátorai: Hegyi Dóra és Süvecz Emese, vendég kurátor
