Drozdik Orshi egyike a meglehetősen kevés számú nemzetközi hírnévvel rendelkező kortárs művészeinknek. Pályája Budapesten indul, s gyors sikerrel kecsegtet, de ő a nemzetközi megmérettetést vállalva 1978-ban Amszterdamba, majd 1980-ban New Yorkba költözik. E két színtéren bontakozik ki igen gazdag és sokrétű életműve. Rendszeresen kiállít New York-i galériákban (Tom Culiagni, Richard Anderson, Andrea Rosen) és múzeumokban (Alternative Museum, New Museum of Contemporary Art), résztvevője nagyszabású nemzetközi rendezvényeknek (São Paolo-i Biennálé, Sydney Biennálé). Művei megtalálhatóak az amszterdami Stedelijk Museum, a bécsi Museum Moderner Kunst és a Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményeiben. A rendszerváltás után sűrűn hazajár és kiállít hazai kiállítóhelyeken (Műcsarnok, Ernst Múzeum, Knoll Galéria), valamint főképp gender tematikájú előadásokat tart művészeti főiskolákon, konferenciákon és 1999-ben szöveggyűjteményt ad ki Sétáló agyak címmel. Munkássága, művészeti és elméleti szerepvállalása ösztönzően hat a hazai színtérre és a művészeti szemléletváltásra, illetve számos fiatal művészre.
Életműve, mely a posztstrukturalista filozófiákon, Derrida, Foucault és Lacan dekonstrukciós elméletein és a posztfeminista tanokon alapszik, a nyolcvanas-kilencvenes évek nemzetközi diskurzusának szerves része. Párhuzamosan többféle műfajban is dolgozik: kezdettől fogva rajzol, fest, fotózik, tárgyegyütteseket és installációkat készít a legkülönfélébb anyagokból, üvegből, porcelánból, gumiból, fémből. Munkásságát a női nézőpont következetes alkalmazása fogja egybe. Az egyes művek többéves vagy akar évtizedes munka során jönnek létre, s egymásra épülő illetve egymást kiegészítő sorozatokat képeznek, melyek két nagyobb csoportba sorolhatóak. Analitikus munkáiban egyrészt azt vizsgálja, hogy hogyan születtek meg és terjedtek el a női identitás, s azon belül a női test patriarchális színezetű meghatározásai, másrészt elmélyült kutatásokat folytatva a tudomány dekonstrukciójával foglalkozik, amennyiben kimutatja annak a gender-szerepek formálásában betöltött szerepét. A modernizmus bipoláris, alapvető nemi identitásának és a tudomány objektivitásának hitével szemben azok konstruált voltát tárja elénk konceptuális jellegű munkáiban.
Drozdik főiskola alatt készült művei a normatív modernista művészeti kánonra és avantgarde stratégiára, továbbá a női szerepvállalás lehetőségeire, határaira kérdeznek rá egy olyan művészeti közegben, amely számára e kérdésfelvetések meglehetősen idegenek voltak, és még jó ideig azok is maradtak. Az Individuális mitológia című fotósorozatában (1976) a szabad tánc női szerepmodelljeit felhasználva – többek között Isadora Duncan mozdulatait rögzítő fotókból kiindulva – próbál egy nőművész (táncosnő) szerepébe bújni. Az 1977-es Akt kiállítás című performanszában a női test művészeti reprezentációjával és az objektívnek tekintett, de valójában férfi nézőpontú általános művészetfogalommal foglalkozik, egyik előfutáraként a nyolcvanas években kibontakozó nemzetközi irányzatoknak. Kilépve passzív szerepéből (tárgy), aktív művészként (alany) az ábrázolás - illetve a férfi nemi vágya – tárgyának, az aktmodellnek a szerepét veszi magara és a női testre vetett férfi tekintet (male gaze) problematikáját veti fel.
New Yorkba költözésével Drozdik művészete új fordulatot vesz. A korai munkák konceptuális, minimalista jellegét egyre inkább egy szisztematikus, analitikus alkotói és egyben kritikus kutatói módszer váltja fel. Az emberi test, továbbá a természet és kultúra hagyományos dichotómiája a tudományos reprezentáció szemszögéből foglalkoztatja. Egy objektívnek tekintett diskurzus dekonstrukcióján keresztül mutatja be azt a felvilágosodás korában induló folyamatot, melynek során bizonyos elemek felmagasztosításával, mások kirekesztésével, eltagadásával az emberi viszonylatok, tulajdonságok hierarchikus viszonylatokba rendeződtek, s mely axiómáknak tekintett tételek később meghatározták gondolkodásunkat, világképünket, identitásunkat. A Végtelen disztópium című fotósorozat Drozdik talán egyik legnagyobb kalandja a tudomány berkeiben: 1983-tól a mai napig fotókat készít természeti és orvostudományi múzeumokban kiállított tárgyakról. A látószög eltolása, a dolgok új kontextusba való helyezése Edit Simpson tudósnő kitalált személyében tetőzik: Drozdik a női nézőpontot honosítja meg egy alapvetően patriarchális közegben. A fiktív tudósnőt nemcsak életrajzzal, hanem pszeudoműszerekkel is felruházza, valamint szerelmeslevelek formájában próbálja meg áttörni e tárgyak tekintélyt parancsoló hűvösségét. A levelek megírása egyenlő a (patriarchális) nyelv kisajátításával, a férfi nézőpont verbális megkérdőjelezésével. A kiállításon e fotók mellett olyan installációk képviselik Drozdik a Kalandozás a technikai disztopiumban című műegyüttest, mint a Természetfilozófia (1988), Természet-töredékek (1989), a Metamorfózis (1990), a Növények szexuális rendszere (1990) és a Cinikus ész (1991).
A kilencvenes években megkezdett, az Én fabrikálása főcímet viselő munkák alkotják a kiállítás harmadik részét. Drozdik az én-kép, és ezen belül is a női identitás kialakulásának módjait kutatja, belehelyezve önmagát különböző kulturális, történelmi és földrajzi helyzetekbe. A természet- és orvostudományi múzeumokban folytatott vizsgálódásokat az Én fabrikálása: A Test én című installáció viszi tovább. A mű központi eleme az a művészről készült gumiöntvény, amelynek előképe Clemente Susini 19. századi Medikai Vénusza. Drozdik a boncolásra váró (a 18. századtól fogva egyre inkább használatos orvosi modellek esetében a boncolást szemléltető), a férfi tekintetnek, ez esetben az orvosi tekintélynek kiszolgáltatott női test szerepén keresztül fogalmazza meg egyik Test-énjét. A (bonc)asztalon fekvő szobrot orvosi viaszmodellekről készült fekete-fehér fotók övezik, filmcsíkszerűen elrendezve, mintegy megmutatva a beavatkozás egy-egy nézetet, stádiumát. A holtan fekvő női aktot, az eddig személytelen, passzív, kiszolgáltatott elemet Drozdik élettel ruházza fel és ezüst tányérokba gravírozott szerelmesleveleit rakja köré. Azáltal, hogy a némaságra kárhoztatott “tárgy” szót kér és saját hangján szólal meg, felborul a valóságot objektív módszerrel vizsgáló tudós szerepének koherenciája, amennyiben kiderül, hogy létezik a kizárólagosnak mondott perspektívától különböző, más nézőpont is. A leideni palackhoz írt, vagy akar a Normális és beteg című installációhoz tartozó szerelmeslevelekben, a női hang ez esetben is nagyon szenvedélyes, ellensúlyozva az amúgy férfi értéknek tekintett hűvös, tárgyilagos racionalitást.
A kiállítás az elmúlt 25 év munkaiból válogat, bemutatva Drozdik korai fotómunkáit, festményeit, festmény-installációit, a 80-as években megkezdett fotósorozatot, a tudományhoz kapcsolódó installációkat, végül a 90-es évek női identitással foglalkozó műveit. Tematikájának összetettségén túl szeretnénk a nézők előtt is feltárni azt az innovatív attitűdöt, melynek segítségével Drozdik Orshi a legkülönbözőbb műfajokat kombinálja, kiegészítve például a szobrászat lehetőségeit a szoborként értelmezett szövegeivel.
A kiállítás kurátorai: Hegyi Dóra és Zólyom Franciska
