A Romániában tapasztalható társadalmi csalódottság, elégedetlenség ás következetlenség ellenére a kortárs román képzőművészet erőteljes, elkötelezett ás hiteles szellemi, eszmei ás esztétikai dinamizmusát tekintve. Itt a művészet még mindig az ártatlanság korát éli, a művész pedig neoromantikus ás deontologikus eszmeiség keretein belül marad. Az Ad hoc ebből az esztétikai adathalmazból válogat. Megpróbál körvonalazni egy kontextust, ás láthatóvá tenni azt a belső társadalom—politikai, történelmi és kulturális mechanizmust, amely a mai román művészetet mozgatja. Az Ad hoc “közérthetőbb” műveket mutat be, és eltekint a nemzetileg kódolt vizuális nyelvhasználattól (a “neoortodox” művészettől) Olyan kulturális kifejezésmód jelenlétére mutat rá, amely rendkívül specifikus, és “belső” témáit tekintve elválaszthatatlan keletkezési helyétől. A társadalmi és politikai munkák, a feminista akciók és videoinstallációk, a poszt-dada assemblage-ok és a neotradicionalista, illetve modernista festmények kiállításon belüli, “korcs” együttélése ás kölcsönhatása tükrözi a mai töredezett tudatot, mely a ‘regresszív újítás” és a “reakciós haladás” ellentétének nyomása alatt torzul. Az Ad hoc a legújabb román művészet alapos (statisztikai) feltérképezése. Következésképpen megörökíti a fennálló zűrzavart és belső ellentmondásokat, az állandó ingadozást a mélyen gyökerező, erőteljes “tradicionalizmus” és a sokoldalú, de meg nem honosodott modernizmus között. (idézet Erwin Kesslernek a katalógus számára irt tanulmányából)
Az Ad hoc című kiállítás 11 kortárs román képzőművész munkáját mutatja be. A kiállításon jelen van egy erős női festészeti vonulat, Ioana Bătrânu, Anca Mureşan és Ecaterina Vrana munkáival. Ioana Bătrânu pompás formákat és színeket használó festői világa melankolikus világot tár fel, ahol a terített asztal, az elengáns épületbelső vagy a veteményeskert mély magányról és ürességről árulkodik. Anca Mureşan képein egy vagy két, erőteljes, de elmosódott fej jelenik meg, amelyek kedves szörnyként uralják a képet. Az ismétlődő motívum pointillista technikával és váltakozó, finom pasztell-színekben jelenik meg. Ecaterina Vrana naiv stílusú képei harsány színekkel vonultatják fel egy magányos női tudat szimbólumait (menyasszony—vőlegény, önarckép, halál stb.) A klasszikus olaj—vászon festők mellett a hagyományos művészi kifejezésformákat mellőző, vagy parafrazáló, installáciákat, helyben készült (in situ) munkákat készítő művészek munkái szerepelnek. Az installációban rejlő szabadságot mindannyian másképp használják fel. Mégis közös a munkákban gyűjtés, archiválás, az emlékezés szándéka. Teodor Graur 1990-ben nyitotta meg múzeumát (Teodor Graur Múzeuma), melybe a 80-as évektől gyűjt kordokumentumokat és relikviákat eleinte szocreál tárgyakat, képeket, kollázsokat, az 1989-es politikai változások óta pedig a napi történelem lenyomatait — amely azóta folyamatosan bővül. Ebből a gazdag anyagból állít ki részleteket az Ad Hoc-on. Ennél is konkrétabban kötődik a napi történelemhez Dan Perjovschi munkája. Perjovschi 1990 óta a ‘22’ című haladó szellemű lap grafikusa. A budapesti Glass—Nost című installációban a lap számára készült rajzait rajzolja újra üvegtáblákra, ezzel felidézve az elmúlt 8 év “szabadságban töltött” személyes és objektív eseményeit. A túlélés vizuális archívuma című munkájában Lia Perjovschi, személyes történetét foglalja össze; saját performanszairól, installációiról készült fotóit párnákra nyomtatta, így dokumentálva és megőrizve tevékenységét. A művet először 1994-ben állította ki, amely azóta újabb munkák dokumentációjával bővült. A nagy távolságokat összekötő Balt Orient Express-nek állít emléket Dan Mihalţanu. A Berlinen, Prágán, Bécsen, Budapesten át Bukarestbe közlekedő vonat sok határt átszelő fontos útvonal volt, míg 1995-ben megszüntették. A művész a Romániában és Erdélyben jól ismert, saját lepárlással készült alkoholt használja fel szimbólumként, és az üvegeket az egyes országok pályaudvarait ábrázoló címkékkel látta el — Balt Orient Express-Schnaps. Az országokra jellemző röviditalokból (Becherovka, Unicum, stb.) is készült egy széria. Újvárossy Lászlót munkáiban a talált tárgyak, a giccs feldolgozása érdekli. A giccs átmentése című sorozatában különféle tárgyak és festmények szerepelnek, melyekben saját műveit keveri a talált giccstárgyakkal vagy ‘hivatásos’ giccsfestők munkáival. Sorin Vreme hang- és videoinstallációkat készít. Az Ad Hoc-on bemutatott A tünet hiányában című munkájában két képernyőn, szinkronban egymástól eltérő, témájukban hasonló, de képileg különböző film jelenik meg. A művészt az időbeli távolság (az intervallum) problematikája érdekli. Alexandru Patatics bonyolult videoinstallációt készít, melyben a technika segítségével (videokamerák, projektor, képernyők) a valós világot — annak egy lényegtelen kivágatát — innen a cím: Jelentéktelen események — alakítja át, és újat hoz létre, mely a technika további alkalmazásával a mesterséges kereteken belül önálló életre kel. Matei Bejenaru, aki többféle műfajban kísérletezik, egy kommunikációs csatornát hoz létre — román és magyar nyelvű napilapokat használ fel, az írott nyelvet az azonosulás egy elemének tekintve — mely tágabb értelemben a világra, szűkebb értelemben a kiállításra vonatkoztatható. A Szakaszok összeköti a kiállítás egyes részeit, ugyanakkor egy „légfüggönnyel” elválasztja őket egymástól. A kiállítást 5 művész munkáiból készült videodokumentáció kíséri, melyek a vetítőteremben tekinthetők meg (Alexandru Antik, Marcel Bunea, Ion Grigorescu, Gheorghe Ilea, László Újvárossy).
