Nádler István az egyik legsikeresebb alkotó a mai magyar kortárs festőművészek között. Műveit mind a közönség, mind a szakma igen magasra értékeli. Munkásságát számos díjjal, kitüntetéssel, többek között Munkácsy-díjjal és Kossuth-díjjal ismerték el. Művei nemcsak a jelentősebb magyar és nemzetközi közgyűjteményekben, de igen sok magángyűjteményben is megtalálhatók. „A magyar művészetben viszonylag ritkán találunk olyan tiszta tendenciákat, amelyek egy ideig teljesen homogén formavilágban bontakoznak ki. Mindazonáltal léteznek felettébb jelentős művészegyéniségek, akik alkotásaikkal meghatározott művészettörténeti korszakokat és fő áramlatokat képviselnek. Kétségkívül ilyen utat mutató személyiség Nádler István, aki jelentős szerepet játszik az 1945 utáni magyar művészetben. Nemcsak az a következetesség csodálatra méltó, amellyel több mint két évtizeden keresztül kifejlesztett egy koherens plasztikus eszmét, és azt szüntelenül továbbalakította, hanem formanyelvének sokrétűsége is, valamint az a bátorság, hogy radikális változtatásokat vigyen végbe, és eközben mégis néhány alapvető elképzelést kövessen.” – írja Dr. Hegyi Lóránd a művészről.
Nádler István a hatvanas évek közepén indult neoavantgárd művészeti mozgalom egyik alapítója. A hetvenes évek elején geometrizáló hard edge stílusban alkotott, majd a következő évtizedben teljesen új alkotói módszert alakított ki: zenei hatásokra egy felszabadultabb, heterogén formavilágot épített fel. A tudatosan megtervezett kompozíción belül teret hagyott az érzelmek, indulatok diktálta gesztusoknak is, így művei a gesztusfestészet nemzetközi áramlatához is kapcsolhatók. Figyelme a kilencvenes években a keleti filozófiák felé fordult: festményei tibeti szertartászenére és japán tradicionális dobzenére készültek.
A művész 2001-ben a Műcsarnokban rendezett nagyszabású egyéni tárlatot, melynek katalógusában a múltra visszatekintve mutatta be a Hegyi által oly találóan jellemzett művészetét. Művészi útján az azóta eltelt években is konzekvensen haladt tovább. Jelen kiállítás a 2001 óta eltelt évek igen jelentős művészi fejlődését, radikális formai újításait mutatja be. A tárlat két 2001-ben készült művel indul, valamint egy 1970-ben keletkezett, a függőleges irányt hangsúlyozó művel, mely utalás Nádlernek a maihoz hasonlóan színes, mozgalmas korszakára. 2003-ban a svájci Zugban, 2004-ben pedig Berlinben töltött hosszabb időt. Ezekben az években készült festményeiről szinte teljesen eltűnt a szín, csak a fekete felületek maradtak, a széles ecsettel felvitt gesztus lírai, olykor játékos faktúrájára szorítkozott. 2005-től újra a színek kerültek Nádler művészi eszköztárának előterébe. Eleinte a kép alapját képező színmezők jelentek meg, majd a gesztusok is színesek lettek, és egy-egy szín helyett több árnyalat is megjelent egy festményen. A kiállítás második felében, néhány 2005 és 2007 között készült mű után teljesen új képeket mutatunk be. Nádler ezeket a kiállítás általa is kialakított koncepciójának ismeretében és a kiállítótér beható tanulmányozása mellett készítette, kifejezetten a kiállításra.
Nádler képei, különösen az új képek színkavalkádja: eleven árnyalatai, szokatlan színegyüttesei mindenkire igen nagy hatással vannak. A színek teremtette végtelen terek szinte beszippantják a nézőt. Műveiben mindig ott a lendület, a mozgás, a játékosság. Ugyanakkor a kompozíciók kiegyensúlyozottak, határozottak. A vásznakról áradó harmónia többek közt abból is ered, hogy a képeken egyszerre van jelen az átgondolt tudatosság és az érzelmek, az ösztönök szabad áramlása. A két ellentétes erő Nádler festményein kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást anélkül, hogy egymás erejét, szabadságát korlátoznák. Mindez látszólag könnyedén, magától értetődő természetességgel, tökéletes összhangban. Ilyen képeket a művész különleges, rendkívül koncentrált szellemi állapotban fest, melyet az alkotás egyes fázisaiban zene és meditáció segítségével ér el. Ebben az állapotban a kiállítás címében is jelzett függőleges mentén felfelé fordul, munkájában így a spirituális erők is megjelennek.
A festményeken jelen lévő, ám a való életben oly ritka összhang, amelyre szinte mindenki vágyik, valósággal sugárzik a képekről, mégpedig olyan erővel, hogy azok is hatása alá kerülnek, akik egyébként kevésbé fogékonyak a kortárs festészetre.
