Braco Dimitrijević (1948) a hetvenes években virágzó, konceptuális (fogalmi) művészet egyik legismertebb kelet-európai képviselője. A szarajevói születésű kortárs képzőművész fiatalon megírta rövid tanmeséjét a művésszé válás esélyeiről. A hollywoodi Szép remények című filmben is feldolgozott történet két mesebeli festőről szól, akik közül az egyikkel a vadászkutyáját kereső király véletlenül megismerkedik. A szerencsés művészt, Leonardo da Vincit az uralkodó az udvarába vitette, a másik hasonlóan kiváló, de fel nem fedezett festő nevét viszont nem őrizte meg a hiányos emberi emlékezet. A keserű parabola a művészettörténet logikát nélkülöző, véletlenszerű alakulására hívja fel a figyelmet. Pedig Braco Dimitrijević Leonardo sorsában osztozott: festőművész édesapja révén már kisgyerekként olajfestékkel dolgozott, és egész fiatalon megnyíltak előtte a rangos értelmiségi körök ajtói. A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum nagyszabású Braco Dimitrijević-kiállításán a hazai közönség is megismerheti a Párizsban és Zágrábban élő művész véletlennel viaskodó munkásságát, az erős kritikai attitüdre, installációkra és fotódokumentációkra épülő, következetes konceptuális életművét.
A festészet hagyományos kereteivel szakító Dimitrijević a hatvanas évek végén kivonult a közterekre: „A Louvre a műtermem, az utca a múzeumom” – ahogy később megfogalmazta. 1968-ban készült első „véletlen műve”, az úttestre szórt szobrászgipsz autók által felvert porfelhőjéből. Legközelebb tejeszacskót helyezett az aszfaltra, a szétkenődő nyomokat pedig alá is íratta a sofőrrel, így született meg a Krešimir Klika festménye című alkotás. Vagyis az absztrakt expresszionizmussal és a zsenikultusszal leszámoló „véletlen festmény, véletlen szerzőt” kapott. Braco Dimitrijević ezen a vonalon haladt tovább: 1971-ben a zágrábi főtéren kifüggesztett három óriási méretű, fekete-fehér portréfotót. A korábban pártvezérek arcképeivel borított homlokzaton a három teljesen ismeretlen, véletlenszerűen kiválasztott járókelő gigantikus arcképe zavarba ejtette a zágrábiakat. Az Ismeretlen járókelő-sorozat (Casual Passer-by) később Dimitrijević védjegyévé vált, demokratikus gesztusa a hétköznapi embert ünnepelte világszerte. Az emeletnyi magas, egyszerű portréfotók az elmúlt közel négy évtizedben – többek között – feltűntek már a düsseldorfi állami könyvtár épületén, a londoni emeletes buszok hátoldalán, a velencei Canal Grande felett vagy a párizsi Pompidou Központ falain is. A budapesti kiállításhoz kapcsolódva Dimitrijević helyi járókelőkről készült fotót helyez el a főváros két múzeumának homlokzatán.
Dimitrijević 1976-ban jelentette meg a történelmen túli történelemszemléletről szóló képes esszéjét, a Tractatus Post Historicust. „A történelemben nincsenek tévedések, az egész történelem tévedés” – írta a művészeti hitvallásként forgatható értekezésben. Ezt az alapvetésnek is beillő szlogent a Történelem utáni mérföldkő című márványtalapzatra rá is vésette aranybetűkkel. Dimitrijević folyamatosan lázadt a történelem kegyetlen szelekciója ellen, a járókelőfotókkal párhuzamosan készülő Transmonuments című sorozatában a hagyományos emlékműveket is kifigurázta. Márványtáblákat helyezett el különböző városi helyszíneken a következő felirattal: „Ez egy történelmi jelentőségű hely lehetne”. Utcát keresztelt el egy ismeretlenről, egy találomra kiválasztott járókelő születésnapjának dísztáblát emelt, Leonardo portréja mellé pedig megmintázta egy másik véletlenszerűen kiválasztott személy arcmását. A hetvenes évek elején állította össze az első hármas egységre épülő installációját egy Kandinszkij-festményből, egy almából és természetesen ismét egy járókelőről készült portréfotóból. Azóta már rengeteg triptichont (Triptychos Post Historicus) készített múzeumi remekművekből: Mondrianhoz elektromos gitárt és banánt társított, Malevicshez biciklit és narancsot, Leonardóhoz tyúktojást és rókacsapdát. A műalkotásból, természetes tárgyból és mesterséges eszközből összeállított hármas installációkat az évek folyamán tovább bővítette. A Kultúrtájak (Culturescapes) című legújabb sorozatában már élő vadállatokat engedett össze klasszikus alkotásokkal – egyszerre kiteljesítve és megkérdőjelezve a hagyományos művészet létjogosultságát. Hiszen – ahogy sokszor mondta – a Holdról nézve a Louvre és a párizsi Állatkert között nincsen távolság.
