A tragikusan korán, 27 évesen elhunyt KIM CORBISIER előtt komoly karrier állt. Már az egyetemi évei alatt is számos ösztöndíjat kapott (Amadeus Alkotói Ösztöndíj, Erasmus, később a Strabag alkotói díja, majd a Kogart-beli egyéni kiállítás), és művei szerepeltek Moszkvában, Kijevben és Marseilles-ben csoportos kiállításokon. Színésznőként Cannes-ba is eljutott Pálfi György Nem vagyok a barátod című filmjének főszereplőjeként. Festményeire (a legtöbb esetben) jellemző, hogy egyszerre jelenik meg rajtuk a rajzolt és a festett felület. A művész ösztöndíjai és utazásai során rengeteg felvételt készített, majd erre a kihagyásos, az ürességet és a jelenlétet egyszerre hangsúlyozó nyelvre dekódolva írta át a fényképeken megjelenő motívumokat, az arcokat, az utcákat és a tereket. A képeken minden esetben egy nagyváros hétköznapi jeleneteit ismerhetjük fel; lámpás útkereszteződés, bevásárlásból haza igyekvő emberek, koldusok, hajléktalanok által hurcolt bevásárlókocsik, bankautomata előtt álldogáló alakok, utcaseprők kézikocsival, mozgáskorlátozottak kerekesszékkel. Legtöbbször az arcok állnak a fókuszban; az unott, zárkózott, ellenséges vagy épp csodálkozó arckifejezések mellett viszont maga az arctalanság vagy arcnélküliség is visszatérő elem. Azáltal, hogy a képen szereplő figurák kinéznek a képből, a művész és a megfigyelt, a megfigyelő és a néző bonyolult, furcsán feszült viszonyrendszerbe kerül; a megfigyeltből megfigyelő válik, aki nem csupán a művészre néz, hanem e virtuális kitekintés tanújára, a befogadóra is. A rajzolt alapkép és a kifestett motívumok kapcsolata sosem logikus vagy kézenfekvő – a fotorealisztikusan részletes festés váltakozik a sietős, szinte elmaszatolt foltokkal –, ráadásul ez a szisztéma teljesen összezavarja a megszokott képnézési stratégiákat. Az egész és a rész közti furcsa dinamika eleve ránk kényszeríti a kétféle nézésmódot; a festményeket sosem láthatjuk a maguk teljességében; vagy a részleteket figyeljük vagy az egészet.
