Az Üvegtestű férfiak az utolsó darabja egy csendéletsorozatnak, melyet 1994-ben kezdtem el készíteni. Ez a sorozat a csendéletet a test és a szellem, a természet és a kultúra szétválásának metaforájaként használja fel. Az eredeti csendéletek (festmények), melyek alapján a szobrok készültek mind a 17. és 18. századból származnak, vagyis abból a korból, amikor a középkor múló és a modernitás kezdődő szelleme még harcolt egymással (lásd boszorkányüldözések, melyek egyik legkegyetlenebb időszaka éppen 1450 és 1650 között folyt). Lubin Baugin (1612-1663), egy aránylag ismeretlen francia festő is ebben az időszakban festette csendéletét, mely háttér nélküli sötét térben egy asztallapon elhelyezkedő fonott boroskancsót, üvegpoharat és fémtálat ábrázol, utóbbiban hét ostyával. Két szoborváltozatot készítettem az eredeti csendélet alapján: a bronz verzió barnás arany, földtextúrájú, míg a műgyanta áttetsző és anyagtalan. A térben a kettő úgy helyezkedik el, hogy a bronz kicsit magasabban, szinte a levegőben lebeg, míg a súlytalan, áttetsző és belülről megvilágított műgyanta csendélet picivel alacsonyabban helyezkedik el. Mindkét verzió híven követi az eredeti festményt, kivéve az ostyákat, melyek felületén egy korai, 1817-ben nyomtatott 5 fontos angol bankjegy domborul ki a partnerek nevével együtt (Boultbee and Cole, Peterborough Bank). A Jézus testét reprezentáló ostyákat az agyagtól/testtől eltávolodott absztrakt érték váltja fel: a papírpénz.
A mű címét (Üvegtestű férfiak), Francis Barker “The Tremulous Private Body: Essays on Subjection” című könyvéből kölcsönöztem. Ez a záró fejezet címe, mely egy oldalban néhány bizarr neurózis leírásával foglalja össze Barker könyvének lényegét. Említi Descartes-ot (a modern szubjektum filozófusát), aki a tűz mellett meditálva azon tűnődött, hogy vajon létezik-e a teste, és a kéznél lévő viaszt használta fel arra, hogy metaforikusan szemléltesse, hogy a testi létnek nincs konzisztenciája, avagy lényege, csak kiterjedése a térben. Szintén említi Caspar Barleust, korának vezető gondolkodóját, aki Descartes, Tulp és Rembrandt társaságába tartozott. Barleus nem mert leülni, mert úgy gondolta, hogy ülepe üvegből van és darabokra fog törni. Ezek az anekdoták csak arra szolgálnak, hogy látványossá tegyék a szálat, mely átfűzi Barker könyvét; vagyis azt, hogy a modern “én” a test és az anyagi lét feladásával jött létre. Barker aggódik, hogy ez a folyamat, ami a 17. században kezdődött (a test és a természet legyőzése, a fölöttük való uralom, ami a modern szubjektum sarokköve) belső logikája szerint pusztításban és pusztulásban végződhet csak, ha nem nézünk vele szembe és nem tartóztatjuk fel. /Judit Hersko/
