Anton Corbijn
Munka
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2009. április 28 – július 5.
Anton Corbijn retrospektív kiállítása a holland fotográfus több mint harminc éves munkásságába enged betekintést, a korai videó klipektől a legújabb sztárportrékig. Corbijn ugyan a modern vizuális kultúra több területén kísérletezett – a kiállításban is látható rövid- filmek, videó klipek, koncert díszlet-, könyv- és lemezborító-tervezés formájában –, az alapvető kifejezési médiuma mégis a fotográfia volt és maradt.
Corbijn 1955-ben született a holland Strijen szigetén, melynek kulturális és kortárs zenei elszigeteltségéből adódóan a fiatal fiúra fokozottabban és még intenzívebben hatott a szigeten ritka eseménynek számító élő koncertek hangulata, a hangerő és a rocksztárok közelsége. A kortárs rockzene volt ugyanis az a katalizáló tényező és élmény, amelynek a hatására Anton Corbijn a fotográfia irányába mozdult. Az 1969-es, mítosszá vált Woodstock fesztivál távoli híre is mély benyomást tett Corbijnre, aki apja fényképezőgépét megragadva, jelenlétének legitimitációjára, és szégyenlőségének ellenszereként használta a gépet, hogy közel férkőzzön a zenészekhez.
A strijeni protestáns család kontemplatív életszemléletét a vizuális élményrögzítéssé való átdolgozás során, Corbijn a fényképezőgépéhez kommunikációs protézisként ragaszkodott, amellyel a kapcsolatteremtési gátlásait is le tudta vetkőzni, és magabiztosságot tudott meríteni a számára idegen közegben.
Szembeszállva a megszokott nagyon színes, természetellenesen tiszta és éles, mesterségesen megvilágított, szinte fényesre polírozott sztárfotók diktálta szakadatlan képfolyammal és az általuk gerjesztett zűrzavarral, Corbijn számára a fekete-fehér képek jelentik az abszolút referenciát.
Fotóit az anyagszerűség, és a testi közvetlenség hatását keltő szemcsés előhívás jellemzi, az elmosódott, homályos kontúrokról, az árnyékba süllyedő vonásokról, az eltakart vagy elfordított tekintetekről, a kezek kiemelt szerepéről, valamint a meghökkentő, szokatlan kompozíciókról ismerjük meg stílusát. Corbijn nem egyszerűen a valóság illékonysága ellen küzd, hanem felvételein egyértelművé szeretné tenni azt is, hogy nem ideálokkal állunk szemben, hanem idolokkal, akik saját árnyékuknak tűnnek. A fotográfus híres modelljeit így a misztifikálás és az anonimitás határára helyezi, aminek következtében a saját magukat hordozó mítoszok léte kérdésessé, instabillá válik.
Munkásságán keresztül Corbijn különböző társadalmi és pszichológiai jelenségeket is vizsgál, amelyek a sztárhoz, mint fogalomhoz kötődnek. A korai fekete-fehér, valamint az úgynevezett Star Trak sorozatban a sztárságot, mint életformát, vagy mint pszichológiai állapotot kérdőjelezi meg. Képein olyan ismert személyekkel találkozunk, akiknek a személyiségéről és életéről az állandó megjelenésük és szereplésük miatt rögzült kép él a nagyközönség tudatában. Corbijn képein a spontán, mélyen emberi kitárulkozásuk és a számunkra megfoghatatlan valódi személyiségük föltárása zavaró, sőt majdhogynem hazugságnak tűnik.
A sztárokkal, pontosabban idolokkal való azonosulás is az elmúlt fél évszázad egyik legérdekesebb és különlegesebb szociálpszichológiai kérdésévé vált. A holland művészt olyan mértékben foglalkoztatja a sztárok identitásának kérdése, hogy Strijen szigetére visszatérve magát is aláveti ennek a vizsgálatnak. Az a. somebody című sorozatban saját magáról készült portrék segítségével – álcázott önarcképekről van szó – elhunyt zenészek bőrébe bújva részben tiszteletadásként, részben visszatekintve életpályája kezdeteire, a saját személyiségét tárja fel, egy önismereti folyamat részeként.
Corbijn a 33 Still Lives című sorozatban, mely finom kritikája a bulvársajtó által generált, a celebek magánéletéből lopott képek iránti tömegéhségnek, egyúttal a paparazzi jelenséget, valamint a sztárfotók sekélyessé, üressé, tartalmatlanná válását is vizsgálja. Corbijn megingás nélkül küzd a lelketlenül, gépiesen termelt képek uralma ellen, és látásmódjában egyértelműen visszaköszön Eugène Smith, Robert Frank vagy Dorothea Lange vizuális öröksége. Ugyanakkor az a. somebody „önarcképes” sorozatában alkotói megközelítése megkérdőjelezhetetlenül párhuzamba hozható Cindy Sherman munkásságával is.
A nagyközönség számára Anton Corbijn neve leginkább a zenei díjátadó rendezvényekről lehet ismerős, valamint olyan világhírű előadók imázsához köthetjük, mint a Depeche Mode, a U2, a Nirvana, a Coldplay, a Metallica, a Rollins Band, vagy a Killers. Ezért a legnagyobb szakmai elismerést elnyerő videó klipekből válogatást mutatunk be, az 1988-tól 2005-ig terjedő időszakból.
A felsorolt együttesek közül önálló termet szentelünk a Depeche Mode zenekar tagjairól készült portréknak, hiszen a holland fotográfust és a világhírű zenekart a mai napig hosszú és szoros, baráti- és munkakapcsolat fűzi össze, amely állandó megújulásra ösztönző, kölcsönösen mély hatással van az alkotói folyamatokra.
Corbijn pályáján mérföldkőnek számító, a Joy Division frontemberéről, Ian Curtisről 2007-ben készült, nagy szakmai sikert arató Control című nagyjátékfilmet több alkalommal is vetítjük a kiállítás időtartama alatt.
A kiállítás a Nincs Lehetetlen - Holland Kultfeszt programjához kapcsolódik.
További információ: www.nlfesztival.hu
A kiállítást támogatják:
Nincs Lehetetlen – Holland Kultfeszt│Mondriaan Alapítvány│Holland Királyság Nagykövetsége│
T-Mobile│Raiffeisen Bank│Mastercard│EMI│EMI Music Publishing│Mute│MTV│Pesti Est