A Dialektik der Bilder / A képek dialektikája kiállítás a művészi identitásokat és pozíciókat veszi górcső alá Magyarországon az 1970-es évektől az ezredfordulóig terjedő időszakban, a szocializmus végének művészeti szcénáját, valamint a vasfüggöny lebontásának hatásait kutatva. A kiállítás a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum állandó gyűjteményéből válogatva villant fel pillanatképeket e három évtized magyarországi művészeti közegének legfontosabb vonulataiból, arra keresve a választ, hogy az államszocializmus, valamint az európaiság és kelet-európaiság hármas koordinátarendszerébén hogyan formálódott a művészi identitás mint kulturális produktum.
Magyarország kultúráját és történelmét gyakran jellemzik “megszakítottként”, egyrészt a kelet és nyugat közötti törésvonalra, másrészt arra utalva, hogy az 1989–90-es politikai átalakulás egyfajta tabula rasát teremtett, amikor mintha a nulláról kellett volna újraépíteni a művészeti gyakorlat egészét. Noha a szocialista rendszer összeomlása keltette vihar kétségtelenül felforgatta mind az elit politikai struktúrát, mind a mindennapi életet, a rendszerváltás utáni szellemi pozíciók természetesen a korábbi évtizedek meghatározottságának talajában gyökereztek.
A szocialista rezsim mesterségesen fenntartott kulturális szűrőjének köszönhetően a 60-as, 70-es évek nyugat-európai mozgalmai sajátos értelmezési keretbe ágyazva hatottak a magyarországi művészetre. Nemzetközi utazásokra, elsősorban nyugat felé ritkán nyílt lehetőség akár magánúton, akár külföldi ösztöndíjaknak köszönhetően, a művészeti alkotások külföldre szállítása pedig szintén tilalom alá tartozott. Ennek ellenére az alkalmankénti utazások, az egyre sűrűbb külföldi látogatók, a külhoni tárlatokra kicsempészett munkák, vagy a nyugati trendekre rezonáló, ám a kényszerű helyzet által életre hívott mail art jelenség kialakulása nyomán valamelyest kezdtek felélénkülni a nemzetközi kapcsolatok mind a nyugat európai – elsősorban német és osztrák –, mind a kelet euró-pai szakmai közeggel.
A magukat a 20. század eleji klasszikus avantgárd tradíció örököseinek valló neoavantgárd alkotók legfőbb eszközei – a test, a nyelv és a város/természet – a cenzúra, a megfigyelés és a szabadság korlátozásának körülményei között született „menekülési technikáknak” tekinthetők. Sokan a politi-kai szférától való teljes visszavonulás jegyében művészetfilozófiai és -technikai problémák tudományos igényű vizsgálatát tűzték ki célul.
A kiállításon szereplő művészek 70-es években keletkezett konceptuális munkái azt mutatják meg, hogyan határozták meg identitásukat ezek az alkotók egy szürreális környezetben, miközben a totalitárius rendszer bürokratikus struktúráinak kritikáját fejezték ki, vagy a hatalmi rendszert gúnyolták többé-kevésbé burkolt formában, leleplezve annak trivialitását és működésképtelenségét. Ilyen dualitások között – mint hivatalos-nem hivatalos, tiltott-támogatott, nyilvános-magán, konform-nonkonform – a művészek sokszor hajlamosak új valóságokat teremteni: párhuzamos világokat, utópiákat, disztópiákat és képzeletbeli domíniumokat.
A 70-es évek végén, 80-as évek elején induló politikai enyhülés következményeképpen egyre inkább megélénkültek Magyarország és Nyugat-Európa kulturális kapcsolatai, így a művészek is szabadabban utazhattak, vagy külföldi ösztöndíjak (pl. DAAD) révén hosszabb ideig is tartózkodhattak külföldön, valamint látogathattak, esetleg szervezhettek az országon kívül kiállításokat. A korábbi évtizedek hivatalos-nem hivatalos művészeti gyakorlatának dualitását felváltotta egy komplexebb, a nemzetközi trendek kontextusához is szervesebben kötődő identitáskeresés, valamint a művészeti hagyomány történelmi és kulturális átértékelése. A kiállításra összeválogatott fotómunkák és nyomatok az évtized szerteágazó tendenciái közül villantanak fel néhány művészeti gyakorlatot, köztük a társadalmi állásfoglalás kifejező eszközeit, individuális mitológiák megjelenését, vagy a klasszikus hagyományhoz való kapcsolódás értékteremtő eljárásait.
A rendszerváltást követő hirtelen politikai és kulturális vákuumban a régi rendszer által kialakított paradigma ütközött az újonnan elfogadott értékekkel, váratlan, ám izgalmas utakat nyitva a művészek előtt.
A 80-as évek végén és a 90-es évek elején induló generáció számára a fennálló hatalom és az azzal szembenálló erkölcsi vagy alkotói pozíciók között feszülő jellegzetesen kelet-európai ellentét fokozatosan elvesztette relevanciáját, és a forradalmár művész személyiségének a szerepe is egyre inkább kiüresedett. Az alkotói szemléletmód széles tárháza lépett a korábbi pozíciók helyébe a pragmatikus, fegyelmezett és elemző módszerektől az érzékeny, ösztönös és spontán önkifejezésig. A közszféra, és társadalmi szerepvállalás átadta helyét a magánszférának, a nemes lázadás a banális, mindennapi küzdelemnek. A politikai ellenállást fokozatosan felváltotta a mindenkori hatalmi struktúrák módszertani vizsgálata – pl. feminista kritika, kolonializmus kritikája – a társadalom különféle területein.
A kiállítás a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és a Collegium Hungaricum Berlin együttműködésében jön létre.
Kurátor: Petró Zsuzska
Asszisztens: Bradák Soma
Szövegek: Petró Zsuzska, Tóth Franciska
Kiállításépítés: Bodor Béla
