Westkunst - Ostkunst. Válogatás a gyűjteményből

2017. augusztus 1.

Az 1989-ben Budapesten alapított Ludwig Múzeum az első olyan intézmény volt az egykori szocialista táborban, amely a kortárs nemzeti művészet mellett az egyetemes, nyugati művészetet is bemutatta. Az alapítók, Peter és Irene Ludwig – kiknek nevét az intézmény viseli – kiemelkedő, ma már emblematikusnak számító művekkel tették le a budapesti múzeum alapjait. Adományukkal és múzeumalapításukkal több évtizedes missziójukat teljesítették be, amely a kulturális hidegháború korszakában kelet és nyugat közeledését, az ideológiai ellentétek enyhülését tűzte ki céljának, a művészettel mintegy túllépve a Vasfüggöny szabta határokon. A nyugati, egyetemes művészet mellett az 1980-as évek kezdetétől a volt szocialista országok hivatalos művészetét is felvették gyűjtési programjukba. Jelentős részben általuk, gyűjtői és művészetközvetítő tevékenységük révén került a keleti országhatárokon túlra ezen országok művészete. A budapesti Ludwig Múzeum gyűjteménye a művészetkedvelő alapító házaspár évtizedes gyűjteményezési tevékenységének lenyomatát viseli.

Gyűjteményünk virtuálisan két nagy egységre osztható: az alapítók által adományozott amerikai és nyugat európai pop art, fotórealizmus és ún. új vad művészet alkotásaira, továbbá az 1990-es években elindított gyűjteményezési anyagra, amely a volt szocialista országok művészetére, illetve a Vasfüggöny leomlása után létrejött alkotásokra fókuszált. Elsődleges szempont volt a gyűjteményezés tekintetében a progresszív szellemiségű alkotások gyűjtése, amelyekre művész identitás-keresése, a múlttal való kapcsolat, a társadalmi összefüggések és az örökölt hagyományokra történő reflektálás jellemző. A globális történelmi és politikai változások tükrében napjainkban művészettörténeti jelentőségűnek számít mindkét nagy gyűjteményi egység, a nyugati és kelet európai művészet egyaránt. A gyűjteményben képviselt közép- és fiatal generáció művészei nemzetközileg elismertek, munkáikkal számos rendezvényen, nagy kiállításokon találkozhatunk.

Az új állandó kiállítás kísérletet tesz arra, hogy a művészeti jelentőségű súlypontokat ne csak stiláris vagy kronológiai rendezésben mutassa be, hanem elemezze az eltérő társadalmi berendezkedés ellenére létező művészeti kulturális párhuzamokat is. A gyűjtemény művei lehetővé teszik, hogy érdemi párhuzamokat mutasson fel a keleti és nyugati országok alkotóinak munkásságában, olyanoknál, akik keresték a művészet új területeit, akik kritikus szemléletükkel, esetenként a politikai, társadalmi rendszerrel szembehelyezkedve keresték a művészetben rejlő művészeti (és társadalmi) utópia koncepcióját. A mostani újrarendezés a művészeti intézményrendszer egyik lényeges szempontját, a nevezetes, meghatározó kiállításokat teszi rendező elvvé. A nagy, fordulatokat jelentő kiállítások meghatározták a mű, a stílus, a szemlélet későbbi beépülését a művészeti köztudatba. Esetünkben a hatvanas-hetvenes évektől számított legjelentősebb kiállítások felelevenítésével kerülnek műtárgycsoportjaink fókuszba. Azok a tematikus, történeti kiállítások, amelyek jelentős új pozíciókat kanonizáltak, a művészet intézményes rendszerének részei, ekként a múzeumi gyűjtemény természetes módon hivatkozik jelentős kiállításokra, elismeri azok úttörő mivoltát. Jelen kiállításunk egyben kisebb tiszteletadás a vállalkozó szellemű művészettörténészek, művészek, kurátorok és kiállítás-csinálók (ahogy magukat nevezték: Ausstellungsmacher-ek) előtt.

WESTKUNST-OSTKUNST

A kiállítás címét részben egy legendássá vált 1981-es kölni kiállításból kölcsönöztük, amely a Westkunst címet viselte. A cím egyrészt emblematikusan jellemzi a két kulturálispolitikai rend 1989 előtti művészeti helyzetét, a keleti blokk művészetének egyetemes szemszögből történő megítélését, a modernizmusból eredő művészeti fejlődés paradigmájának kialakulását, mely a centrum–periféria vizsgálati mátrixot adja feltételül. Másrészt az újrarendezés – azaz: más összefüggésben bemutatni az állandó gyűjtemény anyagát – egyben a művészeti fordulópontokat eredményező nagy kiállításokat is feleleveníti. Ilyenek mindenekelőtt a documenta, a Velencei Biennále vagy Harald Szeemann legendássá vált kiállítása, a When attitudes became form (1969, Bern) a gondolatművészetről.

A magyarországi művészet történetében szintén léteznek olyan ikonikus, mérföldkőnek számító kiállítások (pl. az Iparterv-kiállítások 1968-69 es kezdettel), amelyektől kezdődően a művészeti

szemlélet visszafordíthatatlanul progresszív, erőteljesen művészet-centrikus, és kevésbé ideológia- központú irányba mehetett tovább.

Új kiállításunkon a neoavantgárd művészeti mozgalmakra hatással lévő jelentős kiállítások a bejáratnál lévő diagramon egyszerűen és könnyen követhetők. A kiállított művek esetében képcédulák mutatják, hol szerepelt először a művész vagy műve. Így a kiállítás befogadásakor érdemes figyelni az összefüggésekre, a kapcsolódásokra. A művészi koncepciókat igyekeztünk az alkotók manifesztumaival is alátámasztani. Különösen a 60-as, 70-es évekre volt jellemző, hogy a művész saját filozófiáját a művészetről, az alkotói folyamatról közzétette, a láthatót írásban is megfogalmazta. A kiállítótérben érintőképernyőn olvashatók a művekre vonatkozó szöveges dokumentumok, manifesztumok, állásfoglalások.

Az újrarendezett állandó kiállításban ismét láthatók a közönség által kedvelt és keresett alkotások, mint Picasso munkái vagy a pop art kiemelkedő alkotásai, illetve Chuck Close fotórealista alkotásai.

A KIÁLLÍTÁS TEMATIKUS EGYSÉGEI

Hétköznapi rögeszmék / Rituálék / Új szerzemények / A neoavantgárd első generációja / Iparterv generáció / Az ellenállás művészete – Fotórealizmus – Koncept – Pop art

KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK