HENCZE TAMÁS az Iparterv-generáció tagja, aki kortársaihoz hasonlóan egy nyugat-európai utazás alkalmával kóstolt bele a korlátlan művészi szabadság levegőjébe, és döntötte el, hogy a maga útját járja a festészetben. A hatvanas évek közepén kezd gumihengert használni képei festéséhez, és ez az eszköz lett az anyagon alapuló festészeti kísérleteinek fő inspirálója, mely művészetét felszabadította minden ideológiai és filozófiai kötöttség és az ábrázolás kényszere alól. „Számomra az inspiráció materiális volt, nem szellemi. Tehát hogyan mozog az anyag, hogyan működik egy festék, mondjuk nagyképűen: a médiára, közvetítőre alapozott technikák vagy művészet érdekelt, és nem a jelentés…”(Hencze Tamás) A hengeren szétterülő, egyre vékonyodó festék fokozatos átmenetet hoz létre a színek között, így a folyamatosan sötétedő, illetve világosodó árnyalatok a tér illúzióját keltik. 1965-től kezdődően festi hengerrel műveit, képein különböző struktúrák – sávok, csíkok, majd kerek, ill. ellipszis formájú „lyukak” – tűnnek fel, melyeket a korabeli kritika időnkét az op-art körébe sorolt, ám képei közelebb állnak a minimalista, struktúraelvű művészethez. A Dinamikus struktúra I. egy háromrészes sorozat egyik darabja, a sorozat mindegyikén hasonló lyukacsos mintázat látható kis eltéréssel, mely elmosódott szélű, nagyjából azonos méretű foltokból áll. A nyomdai ofszet-technikához hasonlatos eljárással Hencze kiküszöböli a személyes kézjegyet, a festői gesztust, így egy tiszta, szabályos, nyomatszerű felületet hoz létre, amely azonban egyedi és megismételhetetlen.