Szabó Dorottya: Ballaszt III. (2005)

A művész pályája kezdetén rátalált saját képi világára; festményein az elmosódott, bizonytalan képként megjelenő elemek, a tárgyi világra visszautaló, onnan származó lenyomatok, a fragmentumok vizuális esszenciákká összeállva hoznak létre egyszerre személyes, ugyanakkor rejtélyes kompozíciókat. Munkáinak álomszerű, szürrealisztikus jellege mellett alapvetően festésmódja alakítja képeit: sablonokat használ a fekvő helyzetű vászonra illesztve, majd áteresztő anyagon (tűkkel sűrűn átszúrt pauszon) csurgatja át a festéket. Az eljárás során először foltok, apró pöttyök jönnek létre, amelyek könnyedek és véletlenszerűek – az alkotó azután átfesti, elkeni, tovább alakítja az átszivárgó festéket. Hosszasan készül a kép, mire a véletlenek és a szándékos behatások kölcsönhatása révén a vékony festékrétegek szövevényéből létrejön a végeredmény. Az üres felületeknek is markáns szerepe van: munkái alapanyagaként ipari pamutvásznat használ, amit egyszerűen csak enyvvel alapoz le, megtartva a vászon semleges jellegét. Motívumai, melyek lebegni látszanak a légüres térben, az anyaggal való foglalkozásból, küzdelemből keletkeznek. Ösztönös vizuális mércéi alapján választott „tárgyakat” épít be festményeibe, amelyek festés közben válnak „valami” hordozóivá. A képfelületen megjelenő motívumok többnyire az alkotó közvetlen környezetéből származnak, amelyeket kiemel eredeti kulturális környezetükből és máshogyan kapcsol össze. Ez a személyes, festői animálás az emléknyomok alakulásának-elhalványulásának érzéséből, az elvesztés traumájából táplálkozik.

Készman József