A Société Réaliste The Fountainhead című egész estés filmjének alapja Ayn Rand azonos című regényének (magyarul: Az ősforrás) a szerző által készített filmadaptációja. Az orosz születésű, amerikai regényírónő, Ayn Rand az amerikai libertarianizmus főpapnője volt, és egyben legerősebben meggyökeresedett kulturális mítoszainak szerzője. A filmet King Vidor rendezte, a két főszereplő Gary Cooper és Patricia Neal volt. A film egy – Frank Lloyd Wrightról modellezett – modernista építész történetét meséli el, aki saját géniuszának nevében prométheuszi hévvel küzd korának elkorcsosult tömegízlése ellen. A náci és a szovjet avantgárd filmre válaszul készült propa gandafilm igazi főszereplője New York, maga a megtestesült, idealizált kapitalizmus. Néhány évvel később Rand „objektivizmus” elméletében teljesen felvállalja majd a kapitalizmus ügyét, s egy olyan nyíltan harcos és terjeszkedő gondolatvilágot fejleszt ki, melynek később számos elvét átvették csodálói, akik közül a legfontosabb Ronald Reagan és Alan Greenspan volt. A The Fountainhead Société Réaliste által készített változatából teljesen hiányzik az eredeti film eseményszála, hisz a hanggal együtt a film összes szereplőjét is eltüntették, hogy a filmet az eszenciájáig, az ideológiával átitatott építészetre redukálják. Minden az atmoszféráról szól, az építészet képi nyelvén keresztül jelenik meg a fantasztikus New York látványa, a tőke titáni üvegtornyainak zárt világával. A film arra emlékeztet bennünket, hogy mivé hagytuk válni nyugati világunkat, mire épült, és rámutat a külsőségekre, amelyek még mindig meghatározzák technológiaalap gazdaságipolitikai korunkat: hatékony infrastruktúrák, csábító környezetek, manipulatív mediációk. Képesek vagyunk a bennünket körbevevő káprázaton és szemfényvesztésen átlátni?
A Société Réaliste művészkollektívát 2004ben alapította Gróf Ferenc (1972) és Jean-Baptiste Naudy (1982). Tevékenységükben központi helyet kap az olyan vizuális kommunikációs eszközök gyűjtése majd vizsgálata, kiforgatása és dekonstruálása, amelyeket intézmények, kormányok, uralkodók, vagyis a hatalom képviselői – vallási, politikai, kulturális, művészi vagy financiális területen – fejlesztettek ki és használtak saját maguk pozicionálására. Ezek az eszközök jelek, logók, térképek, szimbólumok, betűtípusok, műemlékek, emblémák, szobrok vagy épületek is lehetnek, melyeknek reprezentációs, esztétikai szerepét sokkal tágabb, idő és térbeli complex összefüggésrendszerben és kontextusban helyezik el. Így új megvilágításban tárulnak elénk egy kritikai, narratív dizájneszköztár, „politikai ritkasággyűjtemény” formájában.