Bukta Imre a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb alkotója. Sajátos, úgynevezett „mezőgazdasági művészete” a posztszocialista magyar vidék sajátosságait, problémáit, jellegzetes figuráit ábrázolja, nagy empátiával, sokszor iróniával, ám mindenféle nosztalgia és idealizálás nélkül. A kelet-európai modernizáció, az erőszakos kollektivizálás után újra feldarabolt és reprivatizált – napjainkban a hatalmi elit által újrafelosztott – termőföldhöz Magyarország legtöbb régiójában elnéptelenedő, elöregedő falvak, reménytelen sorsok kötődnek. Az ország észak-keleti régiójában, Mezőszemerén élő művész közvetlen ismerőseit ábrázolja képein: a templomba és bevásárlóközpontokba járó öregasszonyokat, a munka nélkül maradt ingázókat, a nehéz sorsú cigányokat, a kocsmák népét, a szürke zónában alig láthatóan létező „másik Magyarországot”. Sajátos montázstechnikával készült festményein és grafikáin a remény nemegyszer Mária és Krisztus képében, látomásként jelenik meg, ahogy ezen a képen is, ahol az otthonkás, fejkendős szomszédasszony mintegy felmutatja, kivetíti a szívet tartó Szűz Máriának (Magyarország védőszentjének) képét a tájba. A pasztellkép lágy szín- és formavilágát éles körvonalú, modernista, geometrikus alakzatok törik meg, melyek további formai- és jelentésrétegekkel gazdagítják a képet. Sz.K.