Ladik Katalin: Poemim (1978/2010)

Ladik Katalin a hetvenes évek elején csatlakozott a vajdasági magyar avantgárd körökhöz a Bosch+Bosch csoport egyetlen női tagjaként, elsősorban költőként és előadóművészként. Színészi gyakorlatára építve a body art, a happening, a hangköltészet és a fotóperformansz területén működött; akcióit – melyekhez vizuális költemények, „kották” is társulnak – fotó- és videódokumentációk örökítik meg. Előadásaiban szándékosan épített sajátos női érzékenységére, illetve a női testre mint a figyelemfelkeltés eszközére, mely gesztus nemcsak merészen, de felszabadítóan is hatott a korban. „A nők megértették, hogy ez muszáj-exhibicionizmus, hogy ez provokáció, hogy nekem a testem az eszközöm, mert nekem nincs egyetemi katedrám.” Műveiben nemcsak a női archetípusokat, de a társadalmilag elfogadott nemi szerepeket is vizsgálta az őt körülvevő „macsó” környezetben. Művészetének lényege a költészet határainak tágítása a hangok, mozdulatok és tárgyak kölcsönhatásán keresztül. A Poemim című fotósorozatban arcát egy üveglaphoz nyomva torzítja, illetve a lappal mintegy bekeretezi a groteszkbe hajló arckifejezéseket, fintorokat, mellyel belső érzéseit, indulatait, valós személyiségét hozza felszínre. „Én igenis kinéztem a képből, mertem roncsolni az arcomat és vállaltam, amit nem sok nő mert vállalni. Mára oda jutottunk, hogy Photoshop nélküli képeket alig látni, rólam meg világ életemben dokufotók terjedtek. Ami nem változott, hogy a nőktől elvárják, hogy szépek legyünk, babaszerűek, de én ez ellen küzdöttem, mert én groteszk is vagyok, és merek csúnya lenni...” (Ladik Katalin, 2019)

Szipőcs Krisztina