A textilművésznek, majd díszlet- és jelmeztervezőnek tanuló Kele Judit 1979-ben radikális lépésre szánta el magát: önmagát nyilvánította műtárgynak, és programját következetesen folytatta a nyolcvanas évek közepéig. A „Textil textil nélkül” című akciójában a megszövendő textil helyét foglalta el a szövőszéken, majd a Szépművészeti Múzeumban műalkotásként állította ki magát a patinás környezetben, egy kölcsönadott El Greco festmény helyén. A kordonokkal körülvett élő műtárgy három napot töltött a múzeumban a látogatók kíváncsi pillantásainak kitéve, a többi nagyértékű műkincshez hasonlóan a kor jellegzetes egyenruháját viselő, tányérsapkás fegyveres őr felügyelete alatt. 1980-ban az előzőekből logikusan következő, provokatív, ám a kelet-európai (művész)nő státuszát tekintve legalábbis ambivalens lépésre szánta el magát: a párizsi Liberationban feladott házassági hirdetés alapján kiválasztott jelentkezők a rangos Paris Biennale egyik eseményeként licitálhattak rá mint műtárgyra, ahol a legtöbbet fizető „gyűjtő” végül megvásárolta a maga számára. Az élet és a játék közti határvonal hirtelen eltűnt: Kele Judit Budapesten civil ruhás rendőrök jelenlétében házasságra lépett a vevővel és Párizsba költözött. Néhány évvel később a francia televíziónak adott interjúban nyilatkozott „műtárgy” és tulajdonosa aszimmetrikus viszonyáról – a minden anyagi háttér nélkül emigráló fiatal magyar nő és a gazdag francia férfi addigra meglehetősen bonyolulttá váló viszonyáról. Sz.K.