Berhidi már a Képzőművészeti Főiskolán szembement a szobrászat hagyományaival. A Modell (1976) terrakottából készült, életnagyságú és az idealizált szépségeszménytől távol álló, kopasz női akt, amely valódi thonet széken ül; egy munkán belül szerepel/ütközik a valóság és annak leképezése. Ez a finom és érzéki konceptuális gondolkodás végigkísérte pályáját, mint ahogy az alázat a nagyon különböző anyagokkal szemben. Lehetett kőhulladék („szélkő”), fa, fém, textil vagy talált tárgy – Berhidi mindig csak minimálisan avatkozott be. A reciklált, újrafeldolgozott műelemekből törékeny, feszített egyensúlyi helyzeteket állított össze, felfedve az anyagok szabálytalanságát, egyenetlenségét és esendőségét. Az ezredforduló környékén teremméretű, monumentális, térbe komponált installációkat készített, és új, nőiesnek tekintett anyagokat (paplan, szoknya, sütemény), illetve elhalt szerves elemeket (rőzse, kiszáradt gyökérzet, kaktusztüske) emelt be műveibe. Hasonlóan a pályája elején készített apró bronzszobrokhoz családi és személyes eseményekre, érzelmekre reflektál, az elhidegülésre és az elfojtásra (Tisztaszoba, 1997), a gyógyításra/gyógyulásra (Varrott gerenda, 1999) vagy a halálra (Kártyavár, 2003). A Hímzőráma kiegyensúlyozott, lebegő konstrukciója, minimalista szépsége több, egymásnak ellentmondó értelemzést is felkínál; a vörösen „pulzáló” hártya egyszerre fenyegető és fenyegetett, erotikusan kihívó és kiszolgáltatott (defloráció), vagy a kő-tűtől függetlenül az abroncs által beszorított rab.
Dékei Kriszta