A Ludwig Múzeum újabb kamarakiállítása a kis.terem megszokott terét egy interaktív bemutató segítségével alakítja át. A tér transzponálását a benne elhelyezett projektorok végzik, előre megtervezett, 3D-effektusokat alkalmazó képek és a fény segítségével. A mozgóképek a falakra, a mennyezetre és a padlóra vetítve módosítják az adott tér jellegét, és ezáltal részben vagy teljesen új térkaraktereket teremtenek. A teremben elhelyezett hat kivetítőnél a vetítés irányát, méretét, ritmusát, szinkronban történő működését egy több csatornás hardverrel rendelkező számítógép vezérli adott forgatókönyv alapján.
A látogatók számára egy egyszerűen kezelhető programmenüt ajánlunk, amivel a kétperces „műsoridőt” egyrészt többszörösére tudjuk növelni, másrészt a tér manipulálására, variálására kínálunk lehetőséget. Ezáltal újabb és újabb metamorfózisok, tér-átváltozások, karakterek születnek. A „hatást” a mozgásokkal, a létrehozott terekkel, szinkronban lévő hangeffektusok segítik, fokozzák, esetleg át is értelmezik.
A látványt felépítő elemek meghatározott egyediséggel rendelkeznek: az anyag, a forma, a szín, a textúra, de mindenekelőtt a térben elfoglalt helyzet a vetített „kép” függvénye. A részek tektonikus-statikai összehangolása vizuálisan nem követhető nyomon – a látogatók mintha súlytalanul lebegnének egy határtalan tér-kontinuumban. A nagymértékben differenciált részek látszólag kaotikus „képi” kompozíciója nem mértani alakzatok additív (konstruktív) összeállításának az eredménye; ellenkezőleg, azon homogén „ősforma” erőszakos feltöréséből és szétforgácsolásából születik meg, amely az adott felületen a lehető legnagyobb volument öleli fel. Ez a teremtő aktus metaforikusan mint „ősrobbanás” írható le, azaz egy rendkívüli sűrűségű differenciátlan tömeg robbanásszerű átalakulásként egy olyan minden irányba expandáló mezővé, amely egyedi részekből áll.
A kiállításon egy olyan rendszert mutatunk be, ahol nyomon követhető a különböző minőségű sík- és téralakzatok kapcsolódásának meghatározása és a megoldása, és ahol a „testet öltött” vonalak és felületek, valamint a testek között modulációs viszony van. Az elemek közti kapcsolat létrejöttét átmeneti alakzatok, maszkok, fények stb. segítik elő. A különböző elemek, szerkezetek, struktúrák összefüggése kombinációs formák létrehozását teszi lehetővé, a szubsztancia vesztesége nélkül. E kapcsolódások újabb és újabb kombinációs formákat eredményeznek, ismétlődő és ismétlés nélküli permutációra nyitva lehetőséget. Az alakzatok, elemek modulációs kapcsolódása, szakadása (intervallum – amely nem tartozik egyik részhez sem, mégis mindkettőt meghatározza) olyan végtelen láncolatot indít el, amit csak logikai úton lehet megoldani és továbbfejleszteni. Egy-egy vizuális program ezen alkotóelemek megfeleltetése egymással, melyek végül a látványban realizálódnak.
A tér transzformálása a sokszínű, változó látványon túlmenően olyan örökké aktuális kérdéseket is felvet, mint pl. hogyan tudjuk átalakítani az adott teret optikai eszközök segítségével? Milyen lélektani hatást idézhet elő a folyamatos térváltozás? Hogyan érzékelik a látogatók a mozgó képeket a tér kontextusában? És vajon igazat mond-e a természettudomány, amikor azt állítja, hogy a (tökéletes) konstrukció analízise is (tökéletes) applikációkat termel?
Prosek Zoltán
