Klimó Károly Jellemző, s korszakoktól független sajátossága a 20. századi művészeti gondolkozásnak, hogy az egyes újabb impulzusok nem csupán önmagukat értelmezik és határozzák meg, hanem mintegy visszafelé is átrendezik a hangsúlyokat, mozgásokat, értékeket. Így történik ez a hetvenes-nyolcvanas évek új művészeti jelenségeinél is: az új szubjektivitás, új bensőségesség, új szenzibilitás pozícióinak előtérbe kerülése a felszínen zajos, botrányos eseményeket idézett elő, a transz-avantgarde és a Neue Wilde művészeinek fellépését, ám a mélyben egy ennél sokkal lényegesebb változás zajlott le, az átértékelődés csendes forradalma. Ez az átértékelési és átstrukturálódás folyamat a 20. századi művészet legkülönbözőbb jelenségét hívta vissza, Picasso és Giorgio de Chirico sajátos modem klasszicizmusától Klee utolsó korszakáig, Motherwell, Kline és főként Willem de Kooning akciófestészetéig, Dubufret és Fautrier tarizmusáig, Tapies informel festészetéig, vagy a német expresszionizmus klasszikusaitól a hetvenes évek rejtett expresszionizmusáig. Hatalmas földcsuszamlás következett be az esztétikai értékrendben, melynek mozgatója újra az alkotás középpontjába került művészi Ego autonómiája. Ha összességében próbáljuk meg Klimó Károly művészetét értelmezni, akkor a sokirányúság, sokrétűség mindvégig megmaradó mozzanata mellett egy egyértelmű szemléleti és formai változás, belső átalakulás tanúi lehetünk. Ennek a csendes folyamatnak az egyik pólusán áll a forma mint maradvány, mint objektív, adottnak tűnő, a természeti jelenségekhez hasonlóan önmagában álló, mozdulatlan dolog. A másik póluson megjelenik a forma mint az érzéki konkrét-plasztikus jelenségen átsütő művészi Ego közvetlen nyoma. Klimó Károly művészetének művészetének egyik legmeghatározóbb mozzanata az állapotszerűség. Csakhogy, míg korábban ez az állapotszerűség egyfajta szubjektumtól független, természetesként adott, önmagában nyugvó és mozdulatlan dologban, a műalkotás dologszerű személytelenségében nyilatkozott meg – melyből nem lehetett közvetlenül következtetni a művészi Ego személyes és belső világára, – addig az új munkákban az állapotszerűség szerves és személyes, egyedi és konkrét, mert a művészi Ego pszichikai, hangulati, intellektuális állapotának közvetlen lenyomata, közvetlen formává szerveződése. A jelentésvilág többrétegűségének és a rejtett hangsúlyeltolódásnak egy másik a színvilág megváltozása. Az utolsó másfél év munkáiban előtérbe kerül a fehér-aranyvörös hármasságára épülő, a monoton szürkék-barnák és piszkosfehér tónusok uralmát, a roncsolt anyagok fragmentum-romantikáját megtörő kvázi-szakrális színvilág. Ebben az új szubjektivista informel művészetben éppen a dolgok esetlegességéből, a kallódó és sodródó fragmentumok romszerűségéből lép elő a szubjektív öndemonstráció, a művészi Ego önmeghatározási kísérlete.
Manfred Wakolbinger Manfred Wakolbinger szobrainak világát olyan ellentétpárok alkotják, mint a kívül/belül, tömör/áttetsző, hideg/meleg. Ez a világ esztétikailag kétféleképpen jellemezhető: egyrészt a minimalizmus anyaghasználatának, másrészt a konceptuális művészet nyelvezetének ismérveivel. Megérzés és ráérzés, értelem és érzék szolgál alapul a geometrikus formáknak ahhoz a dinamikus átváltozásához, amelyből a művész formanyelve az utóbbi évtizedek során kialakult. Wakolbinger minden műve – a nyolcvanas évek közepén készült, vörösrézzel bélelt edényformájú betontömb-szobroktól a 90-es évek üveg-vörösréz munkáiig – az ismert (vagyis várt) és az ismeretlen (vagyis váratlan) párbeszédét fejezi ki. Wakolbinger üvegből és rézből alkotott munkái a korábbi beton- és rézszobrok továbbfejlesztését jelentik. A komplex, építészeti ihletésű, tömör beton-alakzatok geometrikus formái helyett a művész áttetsző üvegkockákkal dolgozik, melyeknek belsejében vörösréz idomot helyez el. Míg a korábbi betonszobroknál a rézből készült elem a belső térnek csupán csak egy részét foglalja el, az újabb munkáknál ezek a formák oldalról láthatók, így egyes redőzetekre vagy hullámzásokra az üvegfelületen megtörő fény esik. A betonszobrok vörösrézzel kibélelt belső terének komplexitása csak azzal vált felismerhetővé, hogy az üreg nyitott volt. Az újabb, üvegből készült munkáknál viszont a rézlemez formája közvetlenül látható: a teljes komplexitás természetesen csakis a hatsíkú üvegkocka nyitottsága folytán ismerhető fel. Wakolbinger közönséges ipari anyagokat használ rendkívül kifinomult és elegáns módon. Inkább maga építi meg szobrait, mintsem ipari kivitelezőkre bízná őket; ebben az értelemben kapcsolódnak munkái a posztminimalizmus nemzetközi irányzatához, amelyet a nyolcvanas években a tárgyhoz (az objekthez) való visszatérés jellemzett. A művész a választott anyagok gazdag érzéki kvalitásainak igyekszik érvényt szerezni: az üveg hideg zöldes színe és folyékony keménysége ellentétben áll a réz vöröses fényével, és ez az ellentét valamiféle erotikus felhangot ad a műveknek. E munkáinál Wakolbinger tökéletes összhangot teremt az üvegkocka kemény élei és a rézlemez hullámzó formái között.
